2015. december 30., szerda

2.

" Nem akartam, hogy bárki - és én is - viszont lássa azt ami belül zajlik. Hiszen akkor rájöttek volna mindenre. Semmi sem maradt volna titokban, és pont ez volt az amit nem akartam.. "
   Szerettem volna kibújni a feladatat alól, de nem láttam sok esélyt rá. Kezembe vettem azt az ecsetet, amivel úgy gondoltam, hogy hozzá kezdhetnék. Eltelt körülbelül tíz perc, és még mindig ugyanúgy tartottam a segédeszköszt. Néztem a fehér vászont, és azon gondolkoztam, hogy vajon, hogy tudnám megoldani úgy ezt a feladatot, hogy egy igazán szép, elgondolkodtató, mély érzelmekkel teli képet alkossak, de mindeközben ne áruljak el vele semmi olyasmit, amiről nem szeretném, hogy kitudodjon.
   Belemártottam a fekete festékbe az ecsetet, de még mindig nem sikerült hozzá látnom.
   - Talán valami baj van, NaEun? - kedves hangon kérdezte a tanárnő, miután végig nézett a választott színeimen. Ő is nagyon jól tudta, hogy erre a kérdésre nemmel válaszolnék. Mégis feltette.
   Nagy levegőt vettem, amint elhagytam a termet. Nem sikerült hozzá nyúlnom a vászonhoz, ami szerintem nem is baj. Ugyan nem tudtam teljesíteni a feladatot, mégis örültem neki, mert valamit megmozgatott bennem.
   A következő óra volt ami másik nagy kedvencem a rajz mellett: az újságíras. A rajz mellett ez volt a másik olyan dolog amiben kifejezhettem magam.
   - Szóval.. - kezdett hozzá az újság főszerkesztője, egy végzős diák személyében - ..a múlt héten azt kértem tőletek, hogy találjatok ki egy vezető cikket a jövő hónapban megjelenő újsághoz. Nos - csapta össze a tenyereit - NaEun? Valami ötlet?
   - Én a számomra kiosztott feladattal próbálok megbírkózni - emlékeztettem, hogy nekem adott kidolgozi való feladatot. A gépem felé fordultam, és hozzá láttam.
   - Késő van már ahhoz, hogy betegyünk még egy cikket? - zökkentett ki egy hang az elkezdett munkámból. Ezt a hangot nem ismertem. Határozott volt, így folytatta - Akarok egy cikket írni a tizenévesek önképéről, és arról, hogy képesek e elfogadni a hiányosságaikat. Szeretnék meginterjúvolni hallgatókat, és felmérést végezni, hogy melyik az a külső tulajdonságuk, ami a legjobban zavarja őket. - megfordultam a székemben, mert érdekelt, hogy kinek jut eszébe egy ennyire vitatott téma - A cikk megmutatná, hogy a kifelé mutatott dolgok ellenére mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit nem szeret. - rám nézett magyarázás közben mert látta, hogy figyelek. Mások is engem fürkésztek, mert észre vették, hogy nem dolgozom. Engem néztek, és próbálták megfejteji töprengő arckifejezésem.
   A hang egy olyan sráchoz tartozott aki még soha nem láttam.
   Mikor befejezte fel voltam háborodva. Hogy képzelheti valaki, akinek láthatólag nincsenek hiányosságai, hogy akár melyik érzelmileg sebezhető diák őszintén beszél majd a hianyosságairól? Biztos vagyok benne, hogy senki se beszél szívesen a pattanásairól, vagy arról, hogy övé a legkisebb melltartó méret az évfolyamon, vagy, hogy az izomzata olyan, akár egy 10 évesé. Kegyetlenségnek hangzott. Minél többet töprengtem rajta, annál ingerültebb lettem.
   A srác a terem hátuljában ült. Egy egyszerű, letisztult fehér pólót viselt, piros kockás inggel. Mély barna, szinte feketén ragyogó szeme megkövetelte, hogy bele nézz, majd elvessz bennük.
   - Érdekes elképzelés... - szólalt meg a főszerkesztő.
   - Komolyan? - vágtam közbe, mielőtt visszafoghattam volna magam. Érzékeltem, hogy mindenkinek aki a teremben tartózkodott háromszorosára kerekedett a szeme, és néhányuknak leesett az álla - Tisztázzunk valamit. Te ki akarod használni egy csomó tizenéves kételyeit, annak érdekében, hogy írhass egy cikket, amiben közzé teheted a hiányosságaikat? Azt gondolom ez kicsit ártalmas. Mellesleg mi híreket próbalunk közölni. Lehet szórakoztató vagy szellemes, de hírnek kell maradnia, és nem pletykának. - mondandóm végére felvonta a szemöldökét, mintha meghökkent volna.
   - Nem egészen... - kezdte.
   - Vagy talán arról akarsz ismertetést írni, hogy lány szeretne nagyobb mell méretet, minusz két kilót, vagy, hogy hány fiú szeretné, ha nagyobb lenne a... - hirtelen elhallgattam, hallottam, ahogy páran levegőért kapnak - Hmm, az izomzatuk.
   - Én komolyan veszem a munkámat. Nem azt akarom megmutatni, hogy pontosan melyik diák milyen hiányoságokkal küszköd. Azt reméltem, hogy a kutatásaim megmutathatják, hogy mindannyiunknak vannak hiányosságai, fügettlen a népszerűségünktől vagy a vonzerőnktől. Nem hiszem, hogy a cikk bárkit felzaklatna, inkább megnyugtatna, hogy még a tökéletesnek tartott személyeknek is lehet olyan problémajuk, mint akárkinek. Mind ezek mellettem tiszteletben tartom a forrásaim bizalmát. - nyugodtan magyarázott meg mindent.
   - És azt gondolod, hogy őszinte válaszokat tudsz kicsikarni a diákokból, és fenntartások nélkül fognak beszélni neked ? - egy kis él hallatszódott ki a hangomból.
   - Rá tudom venni az embereket, hogy megnyíljanak, és bízzanak bennem - nem kevés önimádat csengett hangjában.
   - Köszönjük, JungKook - szakította meg a viaskodást ezúttal a tanár - NaEun, mivel neked nem tetszik Mr Jeon ötlete, megegyezhetnénk abban, hogy JungKook elkészíti ezt a cikket, és te, mint az újság egyik legmegbízhatóbb szerkesztője eldöntenéd, hogy megüti e a mércét?
   - Igen, azt hiszem ebben megegyezhetünk - bólintottam rá.
   - Magának is megfelel? - nézett a hátul ülő fiúra.
   - Nekem megfelel. Ő a szerkesztő. - egyezett bele ő is. Vissza fordultam a gépemhez, és folytattam a munkát.
   - Mégis mi volt ez az egész? - kérdezte tőlem döbbenten EunJi.
   - Csak kifejtettem a véleményemet, hogy miért nem tetszik ez az ötlet - puffogtam.
   Az óra után elhagytuk a termet, és a szekrényinkhez siettünk.
   - Kinek képzeli ez magát? Hogy lehet valaki ilyen fennhéjázó valaki? - nem bírtam magamban tartani a gondolataimat - Ki ez egyáltalán? - EunJi úgy nézett rám, mintha nem ismerne.
   - Jeon Jeong Guk - szólt mögöttem a hang. Egész testem megverevedett. Vajon mennyit hallhatott? - Remélem nem borítottalak ki túlságosan azzal, hogy javasoltam a cikket. Nem állt szándékomban, hogy megsértselek.
   Egy percbe telt mire összeszedtem magama.
   - Nem sértődtem meg, csak arra törekszem, hogy tisztességes legyen az újság.
   - Megértem, hisz ez a munkád - mosolygott rám.
   - Ma jöttél először? - érdeklődtem.
   - Nem. Igazából egész héten bent voltam. Van pár közös óránk, de nem csodálom, hogy nem vettél észre. Tényleg odafigyelsz órákon, látszik, hogy fontos neked a tanulás. - kis fiús mosolyát újra rám villantotta.
   - Muszáj, hiszen a fősuli segíthet elszabadulni innen, már pedig elakarok menni innen. - mondtam őszintén, remélve, hogy ezzel nem mondtam el túl sok mindent, és nem keltem fel a kíváncsiágát.
   - Ennyire rossz lenne itt neked? Hogy ennyire menekülnöd kell?
   Nem tudtam, hogy erre mit kellett volna mondanom. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon, de hazudni meg nem szeretek. Próbáltam keresi egy kis kaput.
   - Ez számomra kényes téma, és...bolonyult. - reméltem ennyivel megelégszik.
   - Szerintem képes vagyok felfogni - vigyorgott rám - Ám amennyiben ez kényes téma neked nem faggatlak. Viszont a kíváncsiságom nem fog alább hagyni. - kezeit farmer nadrágja zsebeibe dugta, úgy vigyorgott még mindig rám.
   - Eun, lassan mennünk kéne. Az osztályfőnök nem fog örülni, ha késünk az órájáról. - EunJire néztem.
   - Hát..akkor később találkozunk - azzal JungKook fogta magát, és elment. EunJi a karomnál fogva húzott maga után az ellenkező irányba.
   A gyerekek JaeHyoval játszottak az udvaron amikor haza értem. Az, hogy láthattam a mosolyukat, megkönnyítette az itt létemet.
   Láttam, hogy boldogok, mert törődnek velük, és szeretve vannak. Akárhányszor kacagásuk hangja ütötte meg a fülemet, melegség járta át a szívem. Arra gondoltam, hogyha ők boldogok, akkor én is. Bár ez nem így volt. Az ő életükbe JaeKyung nem úgy jelent meg, ahogy az enyémbe. És nem is kellett, hogy úgy legyen. Ez így volt jó. Nekik...
   Amint beléptem a házba, JaeKyung utálatos tekintetét éreztem magamon. Nem értem, hogy hogy tud valaki ennyire úgy nézni az emberre, mint egy szakadt rongyra. Mert rám úgy nézett. Sokszor úgyis beszélt velem. Azaz mindig.
   A szürke falaim közé betérve, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Meglepődtem, hogy nem bántott, és, hogy csak egy újabb utálkozó tekintetet tudhattam a magaménak. Mondjuk ennyi pont elég volt ahhoz, hogy eszembe jutassa azt, hogy mennyire nem tetszik neki az itt létem. Valójában ehhez nem kellett még egy utálkozó tekintete se..elég volt végig néznem magamon és sebeimen. Elég volt ennyi emlékeztető arra, hogy éreztesse velem mennyire felesleges vagyok, és, hogy mennyire nem illek ide. És sikerült is elhitetnie..
   Akárhogy is próbáltam megfelelni neki, vagy a kedvére tenni, sose jött össze. És nem is fog. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy az ő szemében mindig egy szálka maradok, amit nem tud kiszedni a tenyeréből. Addig fog harcolni amíg ki nem szedi ezt a szálkát a kezéből, vagy addig amíg a bőr be nem forr felette. Teljesen mindegy. A lényeg így is, úgy is az, hogy végre eltűnjek az életükből.

2015. december 29., kedd

Szereplők

NaEun:
🔹17 éves
🔹focizik
🔹imádja a művészeteket
🔹legjobb és egyetlen barátnője EunJi

EunJi:
🔸17 éves
🔸focizik, és kosarazik
🔸minden fiú oda van érte
🔸legjobb barátnője NaEun

JungKook:
🔹17 éves
🔹zongorázik
🔹szeret fotózni
🔹nem rég költözött a városba

JaeKyung:
🔸NaEun nagynénje
🔸nem jönnek ki NaEunnel

JaeHyo:
🔹NaEun nagybátyja
🔹ő vette magukhoz NaEunt

MinYung:
🔸NaEun unokahúga
🔸szeret rajzolni

MinHo:
🔹NaEun unokaöccse
🔹szeret az udvaron játszani

Bevezető

NaEun egy átlagos lánynak tűnik a sok közül, illetve próbál semminek se tűnni, igyekszik a háttérbe szorulni. Meglehetősen nehéz családi helyzete miatt nem akar senkit a közelébe enegedni, nem akarja, hogy a kis világa fényre derüljön. Ám ekkor jön a szerelem, a most költözött JungKook személyében. Vajon NaEun képes lesz magához engedni a fiút? Vagy megtesz mindent annak érdekében, hogy távol maradjanak egymástól?

1.

   Lélegezz! Nagyot nyeltem, mert fojtogatott a sírás, és dühös voltam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok. Sietve letöröltem az előszemtelenkedő könnyeket. Nem szabad ezzel foglalkoznom, mert felrobbanok.
   Körülnéztem a szobában, amely az enyém volt, de nem álltunk igazán jó kapcsolatban. A falnál kéz alól vett asztal, hozzá nem illő székkel, mellette hárompolcos könyvállvány, amely túl sok helyen fordult meg túl sok év alatt. A falakon nem voltak képek, semmi se ami egy kicsi színt is vitt volna az egyszínű napokba, semmi se emlékeztett arra, ki voltam, mielőtt ide kerültem. Ez csak egy tér volt, ahová elbújhattam - el a fájdalom, a fenyegető pillantások, a sértő szavak elől.
   Miért is vagyok itt? Tudtam a választ. Nem szabad akaratomból; kényszerből. Nem volt máshol számomra hely, és itt nem fordíthattak nekem hátat. Ők voltak  az egyetlen családom, amiért nem tudtam hálás lenni.
   Feküdtem az ágyamon, a házi feladatommal próbáltam elütni az időt. Felszisszentem, ahogy a trigonometriakönyvért nyúltam. Már ettől is fáj! Pazar. Azt hiszem, ezen a héten is hosszú ujjút kell hordanom.
   A vállamat hasogató fájdalom eszembe juttatott minden borzalmas részletet. Olyan düh fogott el, hogy igazán mély levegőket kellett vennem, majd belesüllyedtem a nemlét fakó iszapjába. Muszáj elfelejtenem. Ki kell vernem a fejemből. Kényszerítenem kellett magamat, hogy minden figyelmem a házi feladatra összpontosuljon.
   Halk kopogásra keltem. Lassan felültem, tájékozódni próbáltam a sötét szobában. Egy órát alhattam, nem emlékszem mikor szenderültem álomba.
   - Gyere - feleltem.
   - NaEun? - kérdezte egy kis pisze hang, miközben kinyílt a nyikorgós ajtóm.
   - Bejöhetsz, MinHo - igyekeztem derűsen beszélni, noha magam alatt voltam. A kilincset markolva dugta be kis fejét, ami aligha magasabb volt a kilincsnél. Nagy barna szemeivel körbe kémlelte a szobát, majd rámnézett. Megkönnyebbülten mosolygott. Félt attól, hogy mit fog látni: így is túl sokat tudott ahhoz képest, hogy hat éves volt.
   - Kész a vacsora - mondta lesütött szemekkel, mintha nem is ezt akarta volna közölni.
   - Egy perc és megyek - igyekeztem derűs maradni, hogy ne izguljon, ő pedig visszatért a másik szobából szűrődő hangokhoz. A terítés menete - a tányérok, poharak, evőeszközök csörömpölése, MinYung izgatott csicsergése - idáig hallatszott a folyosón. Ha valaki csak ennyit lát azt gondolná, hogy az eszményi koreai család készül örömmel a közös vacsorához.
   A kép akkor változott meg amikor előbújtam a búvóhelyről. Minden elcsendesedett, szúrós tekintetek kereszttüzébe kerültem. Sajnos emlékeztetnem kellett őket, hogy létezem én is, a kis piszok folt a portréjukon. De hát csak kibírom valahogy. Ez is csak egy este a sok közül, nem? Épp ez volt a baj.
   - NaEun! - kiáltott MinYung, amint megpillantotta közeledő alakomat. Lehajoltam, hogy magához ölelhessen. Alig hallhatóan nyögtem fel ahogy az éles fájdalom bele hasított a vállaimba.
   - Láttad már a mester művemet? - olyan büszke volt a rózsaszín-sárga krikszkrakszaira! Éreztem a hátamon a rosszindulatú pillantást. Ha kés lett volna, azt gondolom ott helyben megnyomorodok.
   - Anyu, te láttad már az én mester művemet? - próbalkozott MinHo az eltereléssel.
   - Ohh, ez csodálatos kis fiam - koncentrált újra az ő fiára.
   - Gyönyörű - dícsértem meg halkan MinYung alkotását - De most ülj vissza szépen az asztalhoz, jó?
   - Jó - válaszolta. Nem is sejtette, hogy felém irányuló kedvessége mekkora feszültséget kelt. De hát mit tehetett volna? Hiszen négy éves volt, én voltam a bálványozott unokanővér, ő pedig a napsugarat jelentette számomra ebben a sötét házban.
   Óvatosan kihúztam a számomra megterített helynél lévő széket, és igyekeztem hangtalan, és észrevétlen maradni. Kivártam, hogy mindenkinek tálaljanak, csak azután szedtem magamnak. Újabb társalgásba kezdtek, és engem hál' istennek ismételten nem vontak be. Csendben túrkáltam az elém rakott ételt, és a szabadulás gondolatával játszadoztam.
   Mikor mindenki befejezte a vacsorát jött az én részem: leszedtem az asztalt, elmosogattam, és elpakoltam. Visszasiettem a kis zugomba, és megpróbáltam befejezni a házimat.
   Indulás előtt bejelöltem péntekre a focimeccset, majd itt hagytam ezt a nyomorult helyet. EunJi autója a felhajtón állt, amikor kiléptem az ajtón.
   - Huha, úgy látom ma is rossz kedved van - fürkészte arcomat, ahogy beszálltam - Bántott? - szögezte nekem a kérdést.
   - Nem - eleget. Gondoltam magamban, és óvatosan megráztam a fejem.
   A suli parkoló most is tele volt jókedélyű, nyüzsgő diákokkal. Szájról szájra terjedtek a legújabb pletykák, és a következő nagy házi buli részletei. Ahogy végig szántottuk a folyosót minden szem megakadt EunJi tökéletes alakján, vörösre festett tincsei szabálytalan szépséggel omlottak vállaira. Szöges ellentétei voltunk egymásnak, és az életünk is. Nem a kézi labda csapat kapitányával, vagy egy pompom lánnyal barátkozott, hanem velem. A kis sötét folttal, amit nem bírsz kiszedni a pulcsid aljából, miközben egy randin ülsz és próbálsz jópofának tűnni, nehogy a csaj csak úgy felálljon és otthagyjon. Ez voltam én.
   Az a nagy szerencsém volt, hogy végig tudtam menni úgy az egész épületen, hogy mégcsak vissza köszönnöm se keljen senkinek. A szekrényeinkhez érve EunJi kezdett igencsak hosszú és tartalmas beszámolót tartani a szombat esti buliról, ami - elmondása szerint - tragédiába fulladt. Hogy ez mi lehetett, arról fogalmam sincs. Gondolataim újra elkalandoztak az ominózus szabadulás felé, amikor végre itt hagyhatok mindent. Az egész múltamat. Már csak 523 nap, és felébredhetek ebből a rémálomból.
   - Eun! Figyelsz rám?
   - Persze - elkezdtem kipakolni a táskámból, és be a következő órára.
   - Láttad Jason új haját? - kérdése közben bazsalygott. Csak szememet forgattam. Jason egy amerikai cserediák volt, tavaly jött hozzánk, és EunJi tagadhatatlanul oda volt érte. Nem tudtam róla sokat, csak évfolyamtárs volt, szóval egy közös óránk se volt. Mondjuk senkit nem ismertem igazán csak EunJit, viszont nagyon sok diákról hallottam pletykákat. Kezdtem azt hinni, hogy a diákok azért járnak ide, hogy kibeszéljenek mindenkit, és megkeserítsék néhány iskolatársuk gimis éveit.
   Az első óra: matek. Ezt a tantárgyat tartottam az egyik legunalmasabbnak. Nem érdekelt a függvények szélső értéke, vagy, hogy hogyan tudom a legegyszerűbben kiszámolni a...akármit is.
   Ebédszünetben - a jó időt kihasználva - kiültünk az udvarra. EunJi egyfolytában Jasonék asztalát kémlelte.
   - Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű kék szeme? - elmosolyodtam. Szerettem hallgatni EunJi belső gondolatait.
   - Miért nem mész oda hozzá? - haraptam bele az almámba.
   - Minek? Hogy utána fel kelljen valakinek locsolnia? - nézett rám kikerekedett szemekkel, mintha azt kértem volna, hogy most azonnal növesszen szárnyakat, miközben lecsúszik egy szivárványról - Szerinted észre vett egyáltalán? - újra a fiút figyelte.
   - Téged ki nem, EunJi? - nem bírtam felfogni, hogy ilyet kérdez. Észre se vette, hogy mit kérdeztem, folytatta gondolatainak szóvátevését.
   - Hogy lehet valakinek ennyire szexuális kisugárzása?!
   - Na jó - álltam fel hitetlenkedve - Még át kellene néznem az újság vezető cikkjét. Majd szünetben találkozunk.
   Az utolsó órám után kivettem az edzős cuccomat a szekrényből, és a füves pályára siettem. Megvártam amíg mindenki átöltözik. Amikor levettem a felsőmet kinyílt az ajtó. A vér is megfagyott bennem. Nem akarom, hogy bárki is meglássa, hogy mi történik a hátamon. Lassan hátra fordítottam a fejem, és EunJi riadt tekintetével találkoztam. Szomorúan és sajnálkozva nézett rám. Pont ezt nem akartam. Nem kell, hogy sajnáljon.
   Szónélkül lépett beljebb és kezdett el öltözni.
   A mai tréning különösen hosszabb volt, mint úgy általában. Sokszor körbe futottuk a pályát, mielőtt elkezdtünk volna készülni a pénteki nagy meccsre, amikor a gangnami foci csapatot köszönthetjük a pályánkon. Játszottunk már velük, igazán ügyesek, de még egyszer léptek le győztesen erről a pályáról.
   Edzés utan ruhástól léptem a zuhanyzóba. Ott vetettem le az izzadt mezemet, aztán hagytam, hogy a meleg víz lemossa rólam az előző 2 óra fáradalmait. Óvatosan öltöztem fel, igyekeztem úgy magamra húzni az összes textilt, hogy közben ne szisszenjek fel folyamatosan. EunJivel karöltve sétáltunk a kocsijához. Mindig ő vitt haza, és jött is értem. Nekem sajnos nem volt jogsim. Nem mintha lehetne.
   - Azt hiszem megjöttünk - húzta be a kézi féket amint beálltunk a felhajtóra - Minden oké? - kedvesen nézett rám. Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy vajon megmondjam e neki, hogy mi nyomja igazán a szívemet. De nem akarom, hogy aggódjon. Jobb az, hogyha nem tud mindenről.
   - Persze - ebben a perszében annyi igazsag csengett, mint abban, hogy a nagynéném valaha is megtűr a háznál.
   - Akkor reggel találkozunk - próbaltam legalább egy halvány, de őszinte mosolyt, már ha az lehetséges. Megvártam amíg teljesen eltűnik az autója az utcai lámpák fényében. Ahogy beléptem a házba nem láttam senkit. Megpróbáltam minden feltűnés nélkül a szobámba sietni. Miután magamra csukta  az ajtót hallgatóztam, hogy vajon észre vették e, hogy itthon vagyok. Nem hallottam mozgást, így nyugodtan láttam hozzá a házi feladatomnak.
   A szememet bántotta az erős fény, ahogy kinyitottam szemeimet. A szobámig el lehetett hallani, ahogy a gyerekek izgatottan készülődnek. Hirtelen kivágódott az ajtóm, JaeKyung lépett be rajta.
   - Úgy látom tegnap este nem fürödtél - végig néz utcai ruhámon - Ha most nem mész el fürdeni akkor így kell menned - majd becsapta az ajtót, de még vissza kiabált - Ne feledd, 5 perced van!
   Unom már, hogy ennyire korlátok közé vagyok zárva. Hogy minden lépésem meg van szabva, hogy mikor, hol, meddig. Egy báb voltam, és JaeKyung mozgatta a zsinórokat. Pontosabban rángatta.
   Mivel tegnap edzés után megfürödtem, és nem akartam rohanni kihagytam ezt a lépést. Összepakoltam a könyveimet, és kimerészkedtem a nappaliba. Elvettem egy müzli szeletet reggelinek, és már indultam volna, amikor egy erős kéz rántott vissza.
   - Az nem a tiéd - utalt a müzli szeletre - Nem írtad fel a listára, szóval tedd vissza. - letettem a konyhapultra, és végül elindultam.
   Hogy lehet valaki ennyire irigy? Ha fel is írtam volna, úgyis kihúzzák, mondván, hogy nem érdemlem meg. Pedig ez csak egy müzli szelet.
   EunJi piros autója ismét várt. Beültem mellé minden szónélkül, és sajogó karomhoz nyúltam.
   - Jöhetsz a pénteki meccsre?
   - Beírtam tegnap a naptárba, és nem szóltak érte, szóval gondolom... - ez a probléma, hogy már ezt is meg kell kérdeznie, mivel képes rá, hogy nem enged el.
   Az első órám rajz volt, amit imádtam. Mrs Mier - "cseretanár" - azt a feladatod adta nekünk, hogy fessük le azt az érzelmi állapotot, amiben jelenleg vagyunk. Mindegy, hogy milyen színeket használunk, és hogy mennyit.
   Nehéz feladatnak ígerkezett. Nem mertem hozzá kezdeni. De megpróbáltam. Kiválogattam a színeket: fekete, sötét zöld, sötét barna, és egy szintén sötét kék szerű árnyalatot. Visszaültem a helyemre, a színeket a vászon mellé helyeztem. Ahogy ránéztem a színekre kissé megrémültem. A tudatalattim választotta ezeket a színeket, és most szembesülnem kell azzal, hogy valóban milyen sötét az életem, mivel ezeket az árnyalatokat kell magam előtt látnom. A színeket látva elgondolkoztam. Tényleg ilyen sötétek lennének a mindennapjaim? Tudtam a választ. De féltem magamnak egyenesen megmondani, hogy igen, ilyen az életem. Pontosan tudtam mi az oka annak, hogy ezekkel a színekkel kellene dolgoznom, de nem akartam megfesteni a képet. Nem akartam, hogy bárki - és én is - viszont lássa azt ami belül zajlik. Hiszen akkor rájöttek volna mindenre. Semmi sem maradt volna titokban, és pont ez volt az amit nem akartam..