1.

   Lélegezz! Nagyot nyeltem, mert fojtogatott a sírás, és dühös voltam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok. Sietve letöröltem az előszemtelenkedő könnyeket. Nem szabad ezzel foglalkoznom, mert felrobbanok.
   Körülnéztem a szobában, amely az enyém volt, de nem álltunk igazán jó kapcsolatban. A falnál kéz alól vett asztal, hozzá nem illő székkel, mellette hárompolcos könyvállvány, amely túl sok helyen fordult meg túl sok év alatt. A falakon nem voltak képek, semmi se ami egy kicsi színt is vitt volna az egyszínű napokba, semmi se emlékeztett arra, ki voltam, mielőtt ide kerültem. Ez csak egy tér volt, ahová elbújhattam - el a fájdalom, a fenyegető pillantások, a sértő szavak elől.
   Miért is vagyok itt? Tudtam a választ. Nem szabad akaratomból; kényszerből. Nem volt máshol számomra hely, és itt nem fordíthattak nekem hátat. Ők voltak  az egyetlen családom, amiért nem tudtam hálás lenni.
   Feküdtem az ágyamon, a házi feladatommal próbáltam elütni az időt. Felszisszentem, ahogy a trigonometriakönyvért nyúltam. Már ettől is fáj! Pazar. Azt hiszem, ezen a héten is hosszú ujjút kell hordanom.
   A vállamat hasogató fájdalom eszembe juttatott minden borzalmas részletet. Olyan düh fogott el, hogy igazán mély levegőket kellett vennem, majd belesüllyedtem a nemlét fakó iszapjába. Muszáj elfelejtenem. Ki kell vernem a fejemből. Kényszerítenem kellett magamat, hogy minden figyelmem a házi feladatra összpontosuljon.

   Halk kopogásra keltem. Lassan felültem, tájékozódni próbáltam a sötét szobában. Egy órát alhattam, nem emlékszem mikor szenderültem álomba.
   - Gyere - feleltem.
   - NaEun? - kérdezte egy kis pisze hang, miközben kinyílt a nyikorgós ajtóm.
   - Bejöhetsz, MinHo - igyekeztem derűsen beszélni, noha magam alatt voltam. A kilincset markolva dugta be kis fejét, ami aligha magasabb volt a kilincsnél. Nagy barna szemeivel körbe kémlelte a szobát, majd rámnézett. Megkönnyebbülten mosolygott. Félt attól, hogy mit fog látni: így is túl sokat tudott ahhoz képest, hogy hat éves volt.
   - Kész a vacsora - mondta lesütött szemekkel, mintha nem is ezt akarta volna közölni.
   - Egy perc és megyek - igyekeztem derűs maradni, hogy ne izguljon, ő pedig visszatért a másik szobából szűrődő hangokhoz. A terítés menete - a tányérok, poharak, evőeszközök csörömpölése, MinYung izgatott csicsergése - idáig hallatszott a folyosón. Ha valaki csak ennyit lát azt gondolná, hogy az eszményi koreai család készül örömmel a közös vacsorához.
   A kép akkor változott meg amikor előbújtam a búvóhelyről. Minden elcsendesedett, szúrós tekintetek kereszttüzébe kerültem. Sajnos emlékeztetnem kellett őket, hogy létezem én is, a kis piszok folt a portréjukon. De hát csak kibírom valahogy. Ez is csak egy este a sok közül, nem? Épp ez volt a baj.
   - NaEun! - kiáltott MinYung, amint megpillantotta közeledő alakomat. Lehajoltam, hogy magához ölelhessen. Alig hallhatóan nyögtem fel ahogy az éles fájdalom bele hasított a vállaimba.
   - Láttad már a mester művemet? - olyan büszke volt a rózsaszín-sárga krikszkrakszaira! Éreztem a hátamon a rosszindulatú pillantást. Ha kés lett volna, azt gondolom ott helyben megnyomorodok.
   - Anyu, te láttad már az én mester művemet? - próbalkozott MinHo az eltereléssel.
   - Ohh, ez csodálatos kis fiam - koncentrált újra az ő fiára.
   - Gyönyörű - dícsértem meg halkan MinYung alkotását - De most ülj vissza szépen az asztalhoz, jó?
   - Jó - válaszolta. Nem is sejtette, hogy felém irányuló kedvessége mekkora feszültséget kelt. De hát mit tehetett volna? Hiszen négy éves volt, én voltam a bálványozott unokanővér, ő pedig a napsugarat jelentette számomra ebben a sötét házban.
   Óvatosan kihúztam a számomra megterített helynél lévő széket, és igyekeztem hangtalan, és észrevétlen maradni. Kivártam, hogy mindenkinek tálaljanak, csak azután szedtem magamnak. Újabb társalgásba kezdtek, és engem hál' istennek ismételten nem vontak be. Csendben túrkáltam az elém rakott ételt, és a szabadulás gondolatával játszadoztam.
   Mikor mindenki befejezte a vacsorát jött az én részem: leszedtem az asztalt, elmosogattam, és elpakoltam. Visszasiettem a kis zugomba, és megpróbáltam befejezni a házimat.

   Indulás előtt bejelöltem péntekre a focimeccset, majd itt hagytam ezt a nyomorult helyet. EunJi autója a felhajtón állt, amikor kiléptem az ajtón.
   - Huha, úgy látom ma is rossz kedved van - fürkészte arcomat, ahogy beszálltam - Bántott? - szögezte nekem a kérdést.
   - Nem - eleget. Gondoltam magamban, és óvatosan megráztam a fejem.
   A suli parkoló most is tele volt jókedélyű, nyüzsgő diákokkal. Szájról szájra terjedtek a legújabb pletykák, és a következő nagy házi buli részletei. Ahogy végig szántottuk a folyosót minden szem megakadt EunJi tökéletes alakján, vörösre festett tincsei szabálytalan szépséggel omlottak vállaira. Szöges ellentétei voltunk egymásnak, és az életünk is. Nem a kézi labda csapat kapitányával, vagy egy pompom lánnyal barátkozott, hanem velem. A kis sötét folttal, amit nem bírsz kiszedni a pulcsid aljából, miközben egy randin ülsz és próbálsz jópofának tűnni, nehogy a csaj csak úgy felálljon és otthagyjon. Ez voltam én.
   Az a nagy szerencsém volt, hogy végig tudtam menni úgy az egész épületen, hogy mégcsak vissza köszönnöm se keljen senkinek. A szekrényeinkhez érve EunJi kezdett igencsak hosszú és tartalmas beszámolót tartani a szombat esti buliról, ami - elmondása szerint - tragédiába fulladt. Hogy ez mi lehetett, arról fogalmam sincs. Gondolataim újra elkalandoztak az ominózus szabadulás felé, amikor végre itt hagyhatok mindent. Az egész múltamat. Már csak 523 nap, és felébredhetek ebből a rémálomból.
   - Eun! Figyelsz rám?
   - Persze - elkezdtem kipakolni a táskámból, és be a következő órára.
   - Láttad Jason új haját? - kérdése közben bazsalygott. Csak szememet forgattam. Jason egy amerikai cserediák volt, tavaly jött hozzánk, és EunJi tagadhatatlanul oda volt érte. Nem tudtam róla sokat, csak évfolyamtárs volt, szóval egy közös óránk se volt. Mondjuk senkit nem ismertem igazán csak EunJit, viszont nagyon sok diákról hallottam pletykákat. Kezdtem azt hinni, hogy a diákok azért járnak ide, hogy kibeszéljenek mindenkit, és megkeserítsék néhány iskolatársuk gimis éveit.
   Az első óra: matek. Ezt a tantárgyat tartottam az egyik legunalmasabbnak. Nem érdekelt a függvények szélső értéke, vagy, hogy hogyan tudom a legegyszerűbben kiszámolni a...akármit is.
   Ebédszünetben - a jó időt kihasználva - kiültünk az udvarra. EunJi egyfolytában Jasonék asztalát kémlelte.
   - Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű kék szeme? - elmosolyodtam. Szerettem hallgatni EunJi belső gondolatait.
   - Miért nem mész oda hozzá? - haraptam bele az almámba.
   - Minek? Hogy utána fel kelljen valakinek locsolnia? - nézett rám kikerekedett szemekkel, mintha azt kértem volna, hogy most azonnal növesszen szárnyakat, miközben lecsúszik egy szivárványról - Szerinted észre vett egyáltalán? - újra a fiút figyelte.
   - Téged ki nem, EunJi? - nem bírtam felfogni, hogy ilyet kérdez. Észre se vette, hogy mit kérdeztem, folytatta gondolatainak szóvátevését.
   - Hogy lehet valakinek ennyire szexuális kisugárzása?!
   - Na jó - álltam fel hitetlenkedve - Még át kellene néznem az újság vezető cikkjét. Majd szünetben találkozunk.
   Az utolsó órám után kivettem az edzős cuccomat a szekrényből, és a füves pályára siettem. Megvártam amíg mindenki átöltözik. Amikor levettem a felsőmet kinyílt az ajtó. A vér is megfagyott bennem. Nem akarom, hogy bárki is meglássa, hogy mi történik a hátamon. Lassan hátra fordítottam a fejem, és EunJi riadt tekintetével találkoztam. Szomorúan és sajnálkozva nézett rám. Pont ezt nem akartam. Nem kell, hogy sajnáljon.
   Szónélkül lépett beljebb és kezdett el öltözni.
   A mai tréning különösen hosszabb volt, mint úgy általában. Sokszor körbe futottuk a pályát, mielőtt elkezdtünk volna készülni a pénteki nagy meccsre, amikor a gangnami foci csapatot köszönthetjük a pályánkon. Játszottunk már velük, igazán ügyesek, de még egyszer léptek le győztesen erről a pályáról.
   Edzés utan ruhástól léptem a zuhanyzóba. Ott vetettem le az izzadt mezemet, aztán hagytam, hogy a meleg víz lemossa rólam az előző 2 óra fáradalmait. Óvatosan öltöztem fel, igyekeztem úgy magamra húzni az összes textilt, hogy közben ne szisszenjek fel folyamatosan. EunJivel karöltve sétáltunk a kocsijához. Mindig ő vitt haza, és jött is értem. Nekem sajnos nem volt jogsim. Nem mintha lehetne.
   - Azt hiszem megjöttünk - húzta be a kézi féket amint beálltunk a felhajtóra - Minden oké? - kedvesen nézett rám. Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy vajon megmondjam e neki, hogy mi nyomja igazán a szívemet. De nem akarom, hogy aggódjon. Jobb az, hogyha nem tud mindenről.
   - Persze - ebben a perszében annyi igazsag csengett, mint abban, hogy a nagynéném valaha is megtűr a háznál.
   - Akkor reggel találkozunk - próbaltam legalább egy halvány, de őszinte mosolyt, már ha az lehetséges. Megvártam amíg teljesen eltűnik az autója az utcai lámpák fényében. Ahogy beléptem a házba nem láttam senkit. Megpróbáltam minden feltűnés nélkül a szobámba sietni. Miután magamra csukta  az ajtót hallgatóztam, hogy vajon észre vették e, hogy itthon vagyok. Nem hallottam mozgást, így nyugodtan láttam hozzá a házi feladatomnak.

   A szememet bántotta az erős fény, ahogy kinyitottam szemeimet. A szobámig el lehetett hallani, ahogy a gyerekek izgatottan készülődnek. Hirtelen kivágódott az ajtóm, JaeKyung lépett be rajta.
   - Úgy látom tegnap este nem fürödtél - végig néz utcai ruhámon - Ha most nem mész el fürdeni akkor így kell menned - majd becsapta az ajtót, de még vissza kiabált - Ne feledd, 5 perced van!
   Unom már, hogy ennyire korlátok közé vagyok zárva. Hogy minden lépésem meg van szabva, hogy mikor, hol, meddig. Egy báb voltam, és JaeKyung mozgatta a zsinórokat. Pontosabban rángatta.
   Mivel tegnap edzés után megfürödtem, és nem akartam rohanni kihagytam ezt a lépést. Összepakoltam a könyveimet, és kimerészkedtem a nappaliba. Elvettem egy müzli szeletet reggelinek, és már indultam volna, amikor egy erős kéz rántott vissza.
   - Az nem a tiéd - utalt a müzli szeletre - Nem írtad fel a listára, szóval tedd vissza. - letettem a konyhapultra, és végül elindultam.
   Hogy lehet valaki ennyire irigy? Ha fel is írtam volna, úgyis kihúzzák, mondván, hogy nem érdemlem meg. Pedig ez csak egy müzli szelet.
   EunJi piros autója ismét várt. Beültem mellé minden szónélkül, és sajogó karomhoz nyúltam.
   - Jöhetsz a pénteki meccsre?
   - Beírtam tegnap a naptárba, és nem szóltak érte, szóval gondolom... - ez a probléma, hogy már ezt is meg kell kérdeznie, mivel képes rá, hogy nem enged el.
   Az első órám rajz volt, amit imádtam. Mrs Mier - "cseretanár" - azt a feladatod adta nekünk, hogy fessük le azt az érzelmi állapotot, amiben jelenleg vagyunk. Mindegy, hogy milyen színeket használunk, és hogy mennyit.
   Nehéz feladatnak ígerkezett. Nem mertem hozzá kezdeni. De megpróbáltam. Kiválogattam a színeket: fekete, sötét zöld, sötét barna, és egy szintén sötét kék szerű árnyalatot. Visszaültem a helyemre, a színeket a vászon mellé helyeztem. Ahogy ránéztem a színekre kissé megrémültem. A tudatalattim választotta ezeket a színeket, és most szembesülnem kell azzal, hogy valóban milyen sötét az életem, mivel ezeket az árnyalatokat kell magam előtt látnom. A színeket látva elgondolkoztam. Tényleg ilyen sötétek lennének a mindennapjaim? Tudtam a választ. De féltem magamnak egyenesen megmondani, hogy igen, ilyen az életem. Pontosan tudtam mi az oka annak, hogy ezekkel a színekkel kellene dolgoznom, de nem akartam megfesteni a képet. Nem akartam, hogy bárki - és én is - viszont lássa azt ami belül zajlik. Hiszen akkor rájöttek volna mindenre. Semmi sem maradt volna titokban, és pont ez volt az amit nem akartam..