2.

" Nem akartam, hogy bárki - és én is - viszont lássa azt ami belül zajlik. Hiszen akkor rájöttek volna mindenre. Semmi sem maradt volna titokban, és pont ez volt az amit nem akartam.. "

   Szerettem volna kibújni a feladatat alól, de nem láttam sok esélyt rá. Kezembe vettem azt az ecsetet, amivel úgy gondoltam, hogy hozzá kezdhetnék. Eltelt körülbelül tíz perc, és még mindig ugyanúgy tartottam a segédeszköszt. Néztem a fehér vászont, és azon gondolkoztam, hogy vajon, hogy tudnám megoldani úgy ezt a feladatot, hogy egy igazán szép, elgondolkodtató, mély érzelmekkel teli képet alkossak, de mindeközben ne áruljak el vele semmi olyasmit, amiről nem szeretném, hogy kitudodjon.
   Belemártottam a fekete festékbe az ecsetet, de még mindig nem sikerült hozzá látnom.
   - Talán valami baj van, NaEun? - kedves hangon kérdezte a tanárnő, miután végig nézett a választott színeimen. Ő is nagyon jól tudta, hogy erre a kérdésre nemmel válaszolnék. Mégis feltette.
   Nagy levegőt vettem, amint elhagytam a termet. Nem sikerült hozzá nyúlnom a vászonhoz, ami szerintem nem is baj. Ugyan nem tudtam teljesíteni a feladatot, mégis örültem neki, mert valamit megmozgatott bennem.
   A következő óra volt ami másik nagy kedvencem a rajz mellett: az újságíras. A rajz mellett ez volt a másik olyan dolog amiben kifejezhettem magam.
   - Szóval.. - kezdett hozzá az újság főszerkesztője, egy végzős diák személyében - ..a múlt héten azt kértem tőletek, hogy találjatok ki egy vezető cikket a jövő hónapban megjelenő újsághoz. Nos - csapta össze a tenyereit - NaEun? Valami ötlet?
   - Én a számomra kiosztott feladattal próbálok megbírkózni - emlékeztettem, hogy nekem adott kidolgozi való feladatot. A gépem felé fordultam, és hozzá láttam.
   - Késő van már ahhoz, hogy betegyünk még egy cikket? - zökkentett ki egy hang az elkezdett munkámból. Ezt a hangot nem ismertem. Határozott volt, így folytatta - Akarok egy cikket írni a tizenévesek önképéről, és arról, hogy képesek e elfogadni a hiányosságaikat. Szeretnék meginterjúvolni hallgatókat, és felmérést végezni, hogy melyik az a külső tulajdonságuk, ami a legjobban zavarja őket. - megfordultam a székemben, mert érdekelt, hogy kinek jut eszébe egy ennyire vitatott téma - A cikk megmutatná, hogy a kifelé mutatott dolgok ellenére mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit nem szeret. - rám nézett magyarázás közben mert látta, hogy figyelek. Mások is engem fürkésztek, mert észre vették, hogy nem dolgozom. Engem néztek, és próbálták megfejteji töprengő arckifejezésem.
   A hang egy olyan sráchoz tartozott aki még soha nem láttam.
   Mikor befejezte fel voltam háborodva. Hogy képzelheti valaki, akinek láthatólag nincsenek hiányosságai, hogy akár melyik érzelmileg sebezhető diák őszintén beszél majd a hianyosságairól? Biztos vagyok benne, hogy senki se beszél szívesen a pattanásairól, vagy arról, hogy övé a legkisebb melltartó méret az évfolyamon, vagy, hogy az izomzata olyan, akár egy 10 évesé. Kegyetlenségnek hangzott. Minél többet töprengtem rajta, annál ingerültebb lettem.
   A srác a terem hátuljában ült. Egy egyszerű, letisztult fehér pólót viselt, piros kockás inggel. Mély barna, szinte feketén ragyogó szeme megkövetelte, hogy bele nézz, majd elvessz bennük.
   - Érdekes elképzelés... - szólalt meg a főszerkesztő.
   - Komolyan? - vágtam közbe, mielőtt visszafoghattam volna magam. Érzékeltem, hogy mindenkinek aki a teremben tartózkodott háromszorosára kerekedett a szeme, és néhányuknak leesett az álla - Tisztázzunk valamit. Te ki akarod használni egy csomó tizenéves kételyeit, annak érdekében, hogy írhass egy cikket, amiben közzé teheted a hiányosságaikat? Azt gondolom ez kicsit ártalmas. Mellesleg mi híreket próbalunk közölni. Lehet szórakoztató vagy szellemes, de hírnek kell maradnia, és nem pletykának. - mondandóm végére felvonta a szemöldökét, mintha meghökkent volna.
   - Nem egészen... - kezdte.
   - Vagy talán arról akarsz ismertetést írni, hogy lány szeretne nagyobb mell méretet, minusz két kilót, vagy, hogy hány fiú szeretné, ha nagyobb lenne a... - hirtelen elhallgattam, hallottam, ahogy páran levegőért kapnak - Hmm, az izomzatuk.
   - Én komolyan veszem a munkámat. Nem azt akarom megmutatni, hogy pontosan melyik diák milyen hiányoságokkal küszköd. Azt reméltem, hogy a kutatásaim megmutathatják, hogy mindannyiunknak vannak hiányosságai, fügettlen a népszerűségünktől vagy a vonzerőnktől. Nem hiszem, hogy a cikk bárkit felzaklatna, inkább megnyugtatna, hogy még a tökéletesnek tartott személyeknek is lehet olyan problémajuk, mint akárkinek. Mind ezek mellettem tiszteletben tartom a forrásaim bizalmát. - nyugodtan magyarázott meg mindent.
   - És azt gondolod, hogy őszinte válaszokat tudsz kicsikarni a diákokból, és fenntartások nélkül fognak beszélni neked ? - egy kis él hallatszódott ki a hangomból.
   - Rá tudom venni az embereket, hogy megnyíljanak, és bízzanak bennem - nem kevés önimádat csengett hangjában.
   - Köszönjük, JungKook - szakította meg a viaskodást ezúttal a tanár - NaEun, mivel neked nem tetszik Mr Jeon ötlete, megegyezhetnénk abban, hogy JungKook elkészíti ezt a cikket, és te, mint az újság egyik legmegbízhatóbb szerkesztője eldöntenéd, hogy megüti e a mércét?
   - Igen, azt hiszem ebben megegyezhetünk - bólintottam rá.
   - Magának is megfelel? - nézett a hátul ülő fiúra.
   - Nekem megfelel. Ő a szerkesztő. - egyezett bele ő is. Vissza fordultam a gépemhez, és folytattam a munkát.
   - Mégis mi volt ez az egész? - kérdezte tőlem döbbenten EunJi.
   - Csak kifejtettem a véleményemet, hogy miért nem tetszik ez az ötlet - puffogtam.
   Az óra után elhagytuk a termet, és a szekrényinkhez siettünk.
   - Kinek képzeli ez magát? Hogy lehet valaki ilyen fennhéjázó valaki? - nem bírtam magamban tartani a gondolataimat - Ki ez egyáltalán? - EunJi úgy nézett rám, mintha nem ismerne.
   - Jeon Jeong Guk - szólt mögöttem a hang. Egész testem megverevedett. Vajon mennyit hallhatott? - Remélem nem borítottalak ki túlságosan azzal, hogy javasoltam a cikket. Nem állt szándékomban, hogy megsértselek.
   Egy percbe telt mire összeszedtem magama.
   - Nem sértődtem meg, csak arra törekszem, hogy tisztességes legyen az újság.
   - Megértem, hisz ez a munkád - mosolygott rám.
   - Ma jöttél először? - érdeklődtem.
   - Nem. Igazából egész héten bent voltam. Van pár közös óránk, de nem csodálom, hogy nem vettél észre. Tényleg odafigyelsz órákon, látszik, hogy fontos neked a tanulás. - kis fiús mosolyát újra rám villantotta.
   - Muszáj, hiszen a fősuli segíthet elszabadulni innen, már pedig elakarok menni innen. - mondtam őszintén, remélve, hogy ezzel nem mondtam el túl sok mindent, és nem keltem fel a kíváncsiágát.
   - Ennyire rossz lenne itt neked? Hogy ennyire menekülnöd kell?
   Nem tudtam, hogy erre mit kellett volna mondanom. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon, de hazudni meg nem szeretek. Próbáltam keresi egy kis kaput.
   - Ez számomra kényes téma, és...bolonyult. - reméltem ennyivel megelégszik.
   - Szerintem képes vagyok felfogni - vigyorgott rám - Ám amennyiben ez kényes téma neked nem faggatlak. Viszont a kíváncsiságom nem fog alább hagyni. - kezeit farmer nadrágja zsebeibe dugta, úgy vigyorgott még mindig rám.
   - Eun, lassan mennünk kéne. Az osztályfőnök nem fog örülni, ha késünk az órájáról. - EunJire néztem.
   - Hát..akkor később találkozunk - azzal JungKook fogta magát, és elment. EunJi a karomnál fogva húzott maga után az ellenkező irányba.

   A gyerekek JaeHyoval játszottak az udvaron amikor haza értem. Az, hogy láthattam a mosolyukat, megkönnyítette az itt létemet.
   Láttam, hogy boldogok, mert törődnek velük, és szeretve vannak. Akárhányszor kacagásuk hangja ütötte meg a fülemet, melegség járta át a szívem. Arra gondoltam, hogyha ők boldogok, akkor én is. Bár ez nem így volt. Az ő életükbe JaeKyung nem úgy jelent meg, ahogy az enyémbe. És nem is kellett, hogy úgy legyen. Ez így volt jó. Nekik...
   Amint beléptem a házba, JaeKyung utálatos tekintetét éreztem magamon. Nem értem, hogy hogy tud valaki ennyire úgy nézni az emberre, mint egy szakadt rongyra. Mert rám úgy nézett. Sokszor úgyis beszélt velem. Azaz mindig.
   A szürke falaim közé betérve, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Meglepődtem, hogy nem bántott, és, hogy csak egy újabb utálkozó tekintetet tudhattam a magaménak. Mondjuk ennyi pont elég volt ahhoz, hogy eszembe jutassa azt, hogy mennyire nem tetszik neki az itt létem. Valójában ehhez nem kellett még egy utálkozó tekintete se..elég volt végig néznem magamon és sebeimen. Elég volt ennyi emlékeztető arra, hogy éreztesse velem mennyire felesleges vagyok, és, hogy mennyire nem illek ide. És sikerült is elhitetnie..
   Akárhogy is próbáltam megfelelni neki, vagy a kedvére tenni, sose jött össze. És nem is fog. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy az ő szemében mindig egy szálka maradok, amit nem tud kiszedni a tenyeréből. Addig fog harcolni amíg ki nem szedi ezt a szálkát a kezéből, vagy addig amíg a bőr be nem forr felette. Teljesen mindegy. A lényeg így is, úgy is az, hogy végre eltűnjek az életükből.