5.

  "Felismerem a hangot! Tudom, hogy ki az.  A takarót mellkasom elé szorítva, zihálva ültem fel az ágyba.
   - JungKook..."

   Szét mar a felismerés gondolata. Ő lenne az? Ő lenne az aki segíteni akar? Az aki nem akar magamra hagyni? És az aki nem akartam, hogy egyedül hagyjon? De...hiszen az nem lehet! Ezt nem engedhetem meg magamnak! Nem! Nem engedhetem közel magamhoz! Még a végén megégetné az a tűz, ami engem is éget..

   Miutan álmomban tisztán hallottam a hangját nem tudtam vissza aludni. Folyamatosan hallottam a hangját a fülemben. Ahogy megszólított... Ahogy magához hívott... Késztetést éreztem, hogy mennem kell hozzá, de olyan láncok fognak amik teljesen vissza tartanak. Az a tűz tartja őket életben, amitől féltem JungKookot.
   Egésznap koncentráltan és odafigyelten próbáltam kerülni. Úgy éreztem, hogyha meghallom a hangját..bele se merek gondolni, hogy mi történhetett volna. De hát meg kellett volna már szoknom, hogy akármennyire is igyekszem elkerülni, egyszerűen lehetetlen.
   - Szép napot! - köszönt vigyorogva, ahogy belépett. Még csak rá se néztem, pedig még le is ült mellém - Ma is szigorúan próbálsz ignorálni?
   - Miért van mindig ilyen jó kedved?
   - Legyek mogorva, mint te, mikor nincs is rá okom? - így is láttam 1000 wattos mosolyát, amitől izzadni kezd a tenyerem.
   - Lehet, hogy neked nincs rá okod, de nekem van..
   - Nekem elmondhatod - idegesen fújtam ki a levegőt. Fentről valaki rám kacsintott, és beküldte a tanárt, még mielőtt nem túl nőiesen megszólalhattam volna.

   A délutáni edzésre EunJivel együtt mentünk. Sikerült a csapattársaim megérkezése előtt átöltöznöm.
   - Azt hiszem beszélnünk kell! - EunJi szigorú pillantást vetett rám.
   - Jézusom.. mit csináltam? - óvatosan pillantottam vissza rá.
   - Azt meg én se tudom, de olyan szépen fogod eldalolni, mint a kismadár! - 'ohh, hát hogyne! A mi drága Eunjinknek mindent!' Gondoltam magamban. Eunjivel szembe még nem vagyok, és szerintem nem is leszek olyan tökös, hogy az ilyeneket a szemébe mondjam.
   A barátnőm után kocogtam le a pályára. Alapos bemelegítés után elkezdtünk játszani. Sorban cseleztem ki mindenkit, és szép gólokat vittem be. Az edző ma is megdícsért, többször. Mindig jól esett, ha az edzőm szájából hallottam az elismerést. Ez felért nekem egy...ööö..egy hatalmas dologgal. Azt hiszem ezen a megfogalmazáson még gondolkodnom kell..
   Szerintem nem is kell mondanom, hogy az edzés utáni zuhanyzás ismételten problémát jelentett. Nem ment egyszerűen, na meg persze fájdalom mentesen, de igyekeztem gyorsan elintézni.

   Miután EunJi leálította a házunk előtt a kocsit egy mély levegőt vettem. Nem tudom, hogy erre a beszélgetésre eléggé felkészültem e. Már, ha egy vele való beszélgetésre fel lehet egyáltalán készülni.
   - Szóval - törte meg a csendet - Mi van veled, NaEun? Most még szerintem is furcsa vagy. Látom, hogy valami nem hagy nyugodni, és aggaszt.
   - Hetek óta ugyanazt álmodom. Egy teljesen sötét és hideg térben vagyok, de nem egyedül. Valaki ott van velem, nem akar egyedül hagyni.
   - Vagy ez a valaki, aki mögött biztosan tudom, hogy tudod, hogy kirejtőzik NEM MER egyedül hagyni. Tudja, hogy ha nem lenne ott veled, akkor elnyelne a sötétség és a hideg. Félt téged, mert szeret..és segíteni szeretne.
   - Azt hiszem te is pontosan tudod, hogy kiről lehet szó.. - nyugtáztam magamban, hogy hiába próbálok előtte titkolózni, úgy se lehet.
   - Hát hogyne tudnám! - hihetetlenül csengett a nevetése - Látszik, ahogy ránézel, és ahogy veszed mellette a levegőt.
   - Mert idegesít! - szálltam vitába.
   - Ha vele álmodsz, akkor maximum ez a gondolat idegesíthet, nem ő maga. - az volt a legnagyobb baj, hogy igaza volt..
   - Nem tudom, hogy mit csináljak..
   - Gyertek össze! - lelkesült fel - Olyan aranyosak lennétek!
   - Nem jöhetek össze vele. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Tudod...JaeKyung..
   - Igaz.. - gondolkozott el - Ne gyere össze vele! Kerüld el!
   - Azon vagyok..de egyszerűen lehetetlen. Olyan, mint egy rágó, amibe bele léptem.
   - De tuti, hogy örülsz, hogy bele léptél - sejtelmesen mosolygott rám.
   - Inkább megyek.. - ott hagytam a kocsiban. Ha maradtam volna, olyan beszélgetés vette volna kezdetét, amit nem akartam.
   Halkan léptem be a házba, tényleg nagyon halk voltam, de a kis pióca így is észre vett. Ahogy levettem a cipőm az ajtófélfának döntött, sikeresen beütöttem az élébe a homlokom.
   - De jó dolga van egyeseknek, hogy van idejük feltartani másokat.. - ordított rám - Jó lenne, ha végre észre venned magad! - felment a lépcsőn. A szobámba botorkáltam, és megnéztem a homlokom. Azt hiszem JaeKyung segített kinöveszteni az ikertestvérem. A frufrummal takargattam be.
   Kezembe vettem a kémiát, hogy azért a holnapi dolgozatra még se üres fejjel állítsak oda.
   Másfél óráig bírtam, aztán elgyengültem, és feladtam a küzdelmet. Fáradtan terültem ki az ágyon az ikertestvéremmel. Csak azok körül forogtak a gondoltaim, amiket a barátnőm mondott. Bántott. De csak mert igaza volt. Mindenben..
   Furcsa érzés motoszkál a szívemben, akárhányszor erre a kis ragacsra gondolok. Hiába vagyok egy rideg helyen, melegséggel önt el a tudat, hogy van egy kis rágó a talpamon. Azt hiszem...talán..én..szere... Nem! Biztos, hogy nem! Csak EunJi ültettt bogarat a fejembe ezekkel a hülyeségekkel.

   Megint azt álmodom. De már nem olyan szörnyű, hiszen hamar megjelenik mellettem. Igaz, hogy a sötét miatt nem látom, de megnyugtat a tudat, hogy itt van velem. Nem kell félnem, hiszen itt van. Hosszú évek óta először érzem ezt a nyugottságot, ezt a biztonság érzetet. A léptei távolabb viszik tőlem, de csak épp annyira, hogy meglássam kirajzolódni látszó alakját. Ez határozottan ő..
   - Nyugodj meg, NaEun..itt vagyok - suttogja a fülembe. Újra hallom az elakadó lélegzetét, ahogy fülemhez hajol. Belélegzem, és letüdőzöm illatát.

   Azt hiszem kezdetét vette a szív és az agy párbaja. Vajon melyik adja föl hamarabb, és melyik fog győzni? Előre félek, ennek a kimenetelétől..