4.

"Kérlek, érj hozzám. Tudnom kell, hogy itt vagy velem. Nem hallok mást..csak az elakadó lélegzeted."

   Már jó pár napja ugyan azt álmodom. Sötét van, hideg van, és azt érzem, hogy egyedül vagyok, magamra vagyok hagyva, de közben ez nem így van. Ott van velem valaki, de túl sötét van, és nem látom. Segíteni szeretne, és én is azt akarom, hogy ott legyen velem. De elnyeli a sötétség és nem látom.
  
   Hétfőn megint nyúzottan mentem iskolába. Mint mindig. A hétvégék általában annyira szörnyűek, hogy a következő hét elejére nem marad erőm. A suliba menet EunJi folyamatosan próbált ébren tartani a csacsogásával, ami sikerült neki.
   - Sürgősen venned kell egy kávét a büfében, különben azt fogják hinni, hogy te is ilyen járkáló halott vagy abból a sorozatból.
   - Szóval akkor ma is ragyogok - ha EunJi őszintén ilyeneket mondott nekem, akkor tuti, hogy a borzalmasabbnál is borzalmasabb a lényem kinézete.
   Az első óra előtt kaptam egy igen erős kávét, ami annyiban segített, hogy nem ejtettem bele  a fejemet a felboncolt béka bensőségeibe. Óra végén kidőltem a padra. Egy kezet éreztem meg a hátamon. Nem volt erőm felemelni a vasgolyó nehézségű fejem, szóval megvártam amíg megszólal.
   - Szia, NaEun - egyetlen fiú van akinek emnyire határozott, mégis kellemes hangja van. Lassan felemeltem a kezem, és integetés szerűen megráztam - Meghívhatlak egy kávéra?
   - Hát..ha tudna segíteni akkor igen - nagy nehezen összekapartam magam. Elindultunk a büféhez. Megittunk egy dupla erős kávét, de még mindig pocsékul voltam.
   Angol óra után EunJivel ebédelni indultunk. De nem csak mi ketten. JungKook is velünk tartott. Meglepődtem, de ne szóltam semmit.
   - Remélem nem zavarom a hölgyeket - egy aranyos mosollyal megmutatta tökéletesen csillógó fogait.
   - Ülj csak le - utasította barátnőm. Leült velem szembe. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, és azt hittem lángra kap a asztal. Tisztára olyan volt, mint a filmekben: láttam, ahogy egy szikra pattant meg. De nem...biztos nem láthattam. Nem szabad ilyeneket látnom. Gyorsan ki is vertem a gondolatot a fejemből.
   Szokás szerint megint EunJivel mentem haza. Leállította a motort, de olyan volt, mintha várt még volna valamire, vagy mondani akar valamit. Teljes csönd ült közénk. A kilincshez nyúltam, amikor vett egy nagy levegőt.
   - Össze kell jönnöd vele! - értetlenül néztem rá - Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád, hogy kiről van szó!! - nem értően megráztam a fejem - A nyugtalanságod okáról beszélek... - eddig is tudtam, hogy kiről beszél, de nem akartam elhinni.
   - De hát én nem érzek iránta semmit!
   - Vagy inkább nem akarsz, de az érzéseidet nem te irányítod. - szállt velem vitába.
   - De igenis én irányítom, és nem érzek semmit! - kiszálltam a kocsiból, és betrappooltam a házba. JaeKyung még nem volt itthon, szóval nyugodtan sétáltam a szobámba. Elkezdtem volna tanulni, de nem hagyott nyugodni az ami ma történt, és amit EunJi mondott. Nem érzek, és nem is érezhetek iránta semmit. Amíg itt lakok addig nem lehetek együtt senkivel. Az nem lehet..nem szerethetem.

   Már megint sötét van, és hideg. Egy pillanatra megint egyedül érzem magam, de aztán jön ő, és már nem fázok. Megint nem látom őt, csak hallom, ahogy magához hív és szólítgat. Odaakarok menni hozzá, hogy végre lássam, de valami az utamba áll. Nem bírok odamenni hozzá....nem érezhtem. Hallom, ahogy lélegzik. Tényleg itt van..velem.
  
   Másnap nem mentem le reggelizni. Megpróbaltam észrevétlenül elhagyni a házat. Természetesen nem sikerült. JaeKyung bagoly fülekkel rendelkezett. Karomnál fogva visszarántott, majd a falnak lökött. A fejem hatalmasat koppant. Tarkómhoz nyúltam.
   - Késésben vagy. Nem gondolod, hogy sietned kéne? Nagyon hálásnak kéne lenned EunJinek, hogy minden áldott nap hurcingálja a nagy valagadat! - még egy szigorú pillantást kaptam tőle, aztán elengedett. Kisiettem a házból. EunJi megint várt már rám. Szótlanul ültem be a gépjárműbe. Nem szólt hozzám, tudta, hogy történt valami, amiről úgy se fogok beszélni.
   Az egésznap egy szenvedés volt. Ma egy olyan órám se volt amit szeretek, és a fejem is fájt. JungKookkal ma nem nagyon találkoztam az edzésünkig. Nem volt kedvem az edzéshez. Gyorsan átöltöztem és lekocogtam a pályára bemelegíteni. JungKookot pillantottam meg a lelátón. Intett nekem, én pedig vissza intettem. Ma a bajnokság első meccsére gyakoroltunk. Kemény edzés volt, megizzasztott rendesen.
   Gyorsan lezuhanyoztam, és kiléptem az öltözőből. JungKook az ajtóban állt.
   - Szia - szívdöglesztő mosolyát rám villantotta - Ügyesen játszottál!
   - Köszi, bár ma nem igazán voltam formában - nevettem kínosan.
   - Ammm, nem láttam EunJit, szóval arra gondoltam, hogy felajánlom neked a haza fuvart. - vigyorgott.
   - Szerintem n...
   - Jajj már, könyörgöm - nevetett fel - Csak egy fuvar. Legalább jobban megismerem a várost - szerintem ez nem jó ötlet.
   - Na jó - adtam meg magam - legyen. - elégedetten mosolygott. A kocsijához siettünk.
   - Imádom ezt az autót - nyitotta ki nekem az ajtot.
   - Életed nagy szerelme, mi? - viccelődtem.
   - Nem egészen. Életem nagy szerelme az lesz aki majd a nevemet viseli - becsukta az ajtómat. Ilyet se hallottam még egy sráctól se.
   Egész úton egy szót se szóltunk. Elnavigáltam hazáig.
   - Kösz a fuvart, meg minden.. - hajtottam le a fejem.
   - Semmiség - mosolygott rám.
   - Hát akkor...szia - kiszálltam a kocsiból. Nem akartam bemenni, de hiszen muszáj. JaeKyung egyből nekem ugrott.
   - Hihetetlen, hogy van bőr a pofádon ahhoz, hogy EunJi helyett még mást is ugráltass! - erősen szorította meg a kezem - Nem szegyenled magad? - az erek megjelentek kezemen.
   - Ő ajánlotta fel - suttogtam.
   - Biztos látta mennyire nyomorult vagy! - ordította az arcomba - Most pedig takarodj a szobádba! - sietve hagytam ott az előtérben. Becsuktam a szoba ajtómat, és az ágyra rogytam. Hogy lehet valaki ennyire....? Szavakat se találok. Nem értem, hogy hogy tud ennyire szívtelenül viselkedni.
   Térdeimet a melleimhez húztam, úgy feküdtem óra hosszákon át. Egyedül érzem magam...olyan..üresnek. Megállás nélkül itatom az egereket. De nem hallja senki, és nem látja senki. És miért? Mert egyedül vagyok. Senki nem figyel rám. Ezért vagyok üres. Talán....depressziós lennék? Nem. Az biztos nem. Ez most csak egy nagyon rossz nap, és ez csak egy kis szomorúság. Legalábbis..azt hittem.
  
   Érezted már valaha azt, hogy nem figyel rád senki? Hogy akár mennyire is próbálod felhívni magadra a figyelmet nem megy? És jelentéktelennek érzed magad. Tépdes belül az űr. Az üresség. Állandóan fáradt vagy, nem tudod kipihenni magad. Kedvtelen vagy, nem érdekel semmi. Sötétnek látsz mindent, és nem találod a kiutat. Azt gondolod, hogy innen sehogy se tudsz kikecmeregni. Hogy nem leszel képes újra őszintén kacagni, vagy csak mosolyogni. Igen... Ezeket érzem most. Álmomban megjelenik a sötét, a bizonytalanság, a félelem. A valóságban pedig az összes többi szörnyűség.
   Most se volt könnyű elaludnom.

   Megint sötét van. Először a hideg cirógatja a bőröm, aztán jön egy langyos fuvallat, és tudom, hogy itt van. Nem hagy magamra. Vagyis nem akar. Megint hallom, ahogy a nevemen szólít. Kérlek, had lássam az arcod, had halljam rendesen a hangod. Messziről szólítgat. Gyors léptek hangját hallom. Közeledik felém.  Talán most láthatom az arcát. De csak a fülembe suttog.
   - NaEun...
   Felismerem a hangot! Tudom, hogy ki az.

   A takarót mellkasom elé szorítva, zihálva ültem fel az ágyba.
   - JungKook...