Ne haragudjatok..

   Sziasztok! Gondoltam írok egy bocsánat kérő bejegyzést. Iszonyat bűntudatom van, hogy már lassan 3 hónapja nem tudtam nektek új résszel szolgálni. Nekem befejeződött a suli, kezdődik a nyár, szóval megpróbálom jobban aktivizálni magamat. Tényleg mindenkitől, aki olvassa a blogomat, és növeli a megtekintés számomat elnézést kérek. Remélem ezzel nem veszítek el egy olvasót sem.
   Remélem sikeresen, jó jegyekkel zárjátok az évet. Vigyázzatok magatokra a nyáron, tessék sokat pihenni, aztán szeptemberben teljes gőzzel előre.

                                                                              Xoxo.Tł

                                                                                                                                                                            

6.

   "Azt hiszem kezdetét vette a szív és az ágy párbaja. Vajon melyik adja föl hamarabb, és melyik fog győzni? Előre félek ennek a kimenetelétől..."

   Egész éjszaka fent voltam. Bánt ez az érzés, ami azt hiszem kezd a hatalmába keríteni. Bánt a gondolat, hogy mit érezhetek. Ennek nem szabad megtörténnie.
   Másnap gyomor ideggel mentem iskolába. Féltem, hogyha meglátom a szívem hevesebben verne, vagy elakadna a lélegztem. EunJivel egész úton nem beszélgettünk. Nem volt kedvem végig hallgatni a ' jól néznétek ki együtt, de nem szabad ' dolgot. Francnak van kedve állandóan ezt hallgatni.
   Az első pár órával még nem is volt gond, aztán jött az ebéd szünet. Amint elvettem a tálcámat, és kifordultam a sorból találkozott a tekintetünk. Mind a 3 tünet jelentkezett: hevesebben vert a szívem, alig kaptam levegőt, és éreztem, ahogy a pír felszökik az almácskáimra. Amilyen gyorsan csak tudtam kisiettem, de tudtam, hogy utanám fog jönni. Leraktam az egyik asztalra a tálcámat, majd sietve hagytam el az étkezőt. A szekrényem felé igyekeztem, de lépteket hallottam magam mögött. Nem néztem hátra. A vas szörnyetegem előtt lassítottam le. Összeszedtem a bátorságom, és oldalra néztem. Csak az egyik csapattársam sétált. Egy mosollyal nyugtázta, hogy észre vettük egymást, és már ment is tovább.
   - Nyugodj meg, NaEun. Itt vagyok.. - suttogta a fülembe. Kipattantak a szemeim. Pont mint az álmomban. Azzal a lendülettel hátra fordultam - Túl kicsi ez az épület ahhoz, hogy megszabadulj tőlem - örömittas mosolyt küldött nekem.
   - Pedig tényleg rajta voltam az ügyön.. - unott sóhajjal tisztítottam ki a tüdőm.
   - Miért kerülsz ennyire? - akár a filmekbe, a szomszédos szekrénynek dőlt - Büdös vagyok, vagy mi a baj? - halkan nevetett fel - Ennyire rossz fej lennék? Vagy megbántottalak? Jó lenne, ha beszélnénk róla. Ha valamit csináltam, akkor szeretnék változtatni rajta.
   - Miért akarsz velem ennyire jóba lenni? Miért akarsz a közelembe lenni? Hm? - ez lehet kicsit flegma volt. De miért érdekel?
   - Mert érdekes vagy a számomra. Nem nyílsz meg csak úgy akárkinek. Szeretném, hogyha nekem is megnyílnál - édes mosoly keretében mutatta meg szép fehér fogait. Csak elhúztam a számat.
   - Arra várhatsz! - becsaptam a szekrényemet, és a  rajz terem felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy kicsit nevet. Istenem..
   A rajz terembe érve a vászon elé telepedtem. Itt éreztem a legjobban magam. Itt minden olyan más. Más a levegő, a hangulat. Itt más a közérzetem. Itt minden tiszta, és megnyugszok. Úgy érzem, hogy itt nem bánthat semmi, és senki. Itt biztonságban vagyok..
   Egész délután a teremben festegettem és rajzoltam. Könyékig temperás lettem. A rajz teremben lévő kis szobában intéztem el a mosakodást, ahol ez előhívatott képeket őriztük.

   Idegesített. Nagyon idegesített. Már második napja, hogy folyamatosan engem nézett. Minden órán mellém ül, és a szünetekben is engem követ, és figyel, de egy szót sem szól hozzám.
   - Elmondanád, hogy miért mászol folyton a szemembe? - matek órán kérdeztem meg, úgy se érdekel az amit a tanár magyaráz.
   - A szemedbe mászok? - halkan nevetett - Ilyet se mondtak még nekem.
   - Nem ezt kérdeztem - türelmetlenbe váltott a hagom.
   - Olyan nagy baj az, ha gyönyörködöm benned? - komolyan kérdezte. Állj...mi??
   - Nem mondhatsz ilyet nekem. - újra a tanárra néztem.
   - Mert?
   - Mert semmi közünk egymáshoz - csalódott tekintetével találkoztam.
   - Jó - mélyen sóhajtott - Mit szólnál ahhoz, hogyha barátok lennénk? Együtt lógnánk, és szépen lassan megnyílnál.
   - Az első részével még ki tudok békülni, de a másodikat felejtsd el.
   - De miért? Miért ne nyílhatnál meg?
   - Ezt nem értheted - ahogy eszembe jutatta a dolgokat elszomorodtam, és lehajtottam a fejem.
   - De szeretném megérteni - láttam komoly tekintetét a szemem sarkából.
   - Legyünk barátok - én is komolyan néztem rá. Direkt csak ennyit mondtam. A mosolyából és a bólintásából tudtam, hogy ennek most nagyon örül. Ha ezt elmondom EunJinek szerintem kicsinál.

   - Hogy mi?! - szerintem ennél hangosabb nem is lehetett volna. Csak kicsit megvontam a vállam. Ha megszólalnék tuti nem járnék jól. EunJivel szembe semmi hatalmam - Esküszöm, hogy nem vagy normális! Kitalálod, hogy kerülni akarod, aztán 2 nap múlva azzal jössz, hogy megbeszéltétek, hogy barátok! Szépek vagytok, mondhatom.. - fáradtan sóhajtott. Szerintem jobb ez így..nem vagyok már olyan biztos magamban, hogy bírtam volna.
   - Tudom, hogy nem szabadna, de úgy se bírom kikerülni - próbáltam magyarázkodni.
   - Vagy nem is akarod..na mindegy. Inkább menjünk haza.

   Körülbelül este 8-ig tanultam a másnapi kémia dolgozatra, amikor JaeKyung rontott be hozzám.
   - Elmondanád, hogy mégis mikor akarsz akarsz elmosogatni? - lassan áltam fel az asztalomtól, és a szobát készültem elhagyni, mikor a karomnál fogva rántott vissza - Jó lenne, ha megtanulnád, hogy te itt nem vagy senki. - erősen szorította meg a karomat. Nehezen engedett el, és a konyhába siettem. Sietve mostam el a tányérokat. Valamibe bele akadtam, és elvágta a tenyeremet. Kimostam a sebet, és a szobámban ragasztottam le. Szuper..

   Az udvarról igyekeztem be a folyosóra. JungKook a szekrényemnél várt.

   - Szia - jókedvűen mosolygott - Ma is szép vagy.

   - JungKook! - szólok rá - Barátok vagyunk!

   - És a barátok nem mondhatnak ilyet egymásnak? - mosolyogva ráztam meg a fejem.

   - Nem, mert ez neked többet jelent.. - a szemeibe néztem.

   - Mintha neked nem jelente többet.

   - Barátok vagyunk! - hangsúlyoztam ki újra.

   - Akkor barátokként nem mehetnénk el valahova pénteken?

   - Edzésem van.. - húztam el a szám.

   - Szombat?

   - Otthon kell lennem.

   - Vasárnap? - hmm...vasárnap tanulnom kéne, de az az egyetlen nap amikor eltudnék menni, mondván, hogy könyvtárba megyek

   - Rendben. Találkozzunk a könyvtárnál.

   - Megbeszéltük - bólintottam bele egyezően. A nap további részében nem beszéltünk a vasárnapról.

  Újra sötét van, de már nincs annyira hideg. Most erősebben érzem a jelenlétét. Vigyázz rám. Egy percre sem hagy egyedül. A lépteit mindig közelről hallom. Érzem, ahogy itt mászkál körülöttem. Arra vár, hogy teljesen hozzám lépjen. Vajon mikor fog hozzám lépni? Mikor érezhetem? Hallani akarom a lélegzetét..  

5.

  "Felismerem a hangot! Tudom, hogy ki az.  A takarót mellkasom elé szorítva, zihálva ültem fel az ágyba.
   - JungKook..."

   Szét mar a felismerés gondolata. Ő lenne az? Ő lenne az aki segíteni akar? Az aki nem akar magamra hagyni? És az aki nem akartam, hogy egyedül hagyjon? De...hiszen az nem lehet! Ezt nem engedhetem meg magamnak! Nem! Nem engedhetem közel magamhoz! Még a végén megégetné az a tűz, ami engem is éget..

   Miutan álmomban tisztán hallottam a hangját nem tudtam vissza aludni. Folyamatosan hallottam a hangját a fülemben. Ahogy megszólított... Ahogy magához hívott... Késztetést éreztem, hogy mennem kell hozzá, de olyan láncok fognak amik teljesen vissza tartanak. Az a tűz tartja őket életben, amitől féltem JungKookot.
   Egésznap koncentráltan és odafigyelten próbáltam kerülni. Úgy éreztem, hogyha meghallom a hangját..bele se merek gondolni, hogy mi történhetett volna. De hát meg kellett volna már szoknom, hogy akármennyire is igyekszem elkerülni, egyszerűen lehetetlen.
   - Szép napot! - köszönt vigyorogva, ahogy belépett. Még csak rá se néztem, pedig még le is ült mellém - Ma is szigorúan próbálsz ignorálni?
   - Miért van mindig ilyen jó kedved?
   - Legyek mogorva, mint te, mikor nincs is rá okom? - így is láttam 1000 wattos mosolyát, amitől izzadni kezd a tenyerem.
   - Lehet, hogy neked nincs rá okod, de nekem van..
   - Nekem elmondhatod - idegesen fújtam ki a levegőt. Fentről valaki rám kacsintott, és beküldte a tanárt, még mielőtt nem túl nőiesen megszólalhattam volna.

   A délutáni edzésre EunJivel együtt mentünk. Sikerült a csapattársaim megérkezése előtt átöltöznöm.
   - Azt hiszem beszélnünk kell! - EunJi szigorú pillantást vetett rám.
   - Jézusom.. mit csináltam? - óvatosan pillantottam vissza rá.
   - Azt meg én se tudom, de olyan szépen fogod eldalolni, mint a kismadár! - 'ohh, hát hogyne! A mi drága Eunjinknek mindent!' Gondoltam magamban. Eunjivel szembe még nem vagyok, és szerintem nem is leszek olyan tökös, hogy az ilyeneket a szemébe mondjam.
   A barátnőm után kocogtam le a pályára. Alapos bemelegítés után elkezdtünk játszani. Sorban cseleztem ki mindenkit, és szép gólokat vittem be. Az edző ma is megdícsért, többször. Mindig jól esett, ha az edzőm szájából hallottam az elismerést. Ez felért nekem egy...ööö..egy hatalmas dologgal. Azt hiszem ezen a megfogalmazáson még gondolkodnom kell..
   Szerintem nem is kell mondanom, hogy az edzés utáni zuhanyzás ismételten problémát jelentett. Nem ment egyszerűen, na meg persze fájdalom mentesen, de igyekeztem gyorsan elintézni.

   Miután EunJi leálította a házunk előtt a kocsit egy mély levegőt vettem. Nem tudom, hogy erre a beszélgetésre eléggé felkészültem e. Már, ha egy vele való beszélgetésre fel lehet egyáltalán készülni.
   - Szóval - törte meg a csendet - Mi van veled, NaEun? Most még szerintem is furcsa vagy. Látom, hogy valami nem hagy nyugodni, és aggaszt.
   - Hetek óta ugyanazt álmodom. Egy teljesen sötét és hideg térben vagyok, de nem egyedül. Valaki ott van velem, nem akar egyedül hagyni.
   - Vagy ez a valaki, aki mögött biztosan tudom, hogy tudod, hogy kirejtőzik NEM MER egyedül hagyni. Tudja, hogy ha nem lenne ott veled, akkor elnyelne a sötétség és a hideg. Félt téged, mert szeret..és segíteni szeretne.
   - Azt hiszem te is pontosan tudod, hogy kiről lehet szó.. - nyugtáztam magamban, hogy hiába próbálok előtte titkolózni, úgy se lehet.
   - Hát hogyne tudnám! - hihetetlenül csengett a nevetése - Látszik, ahogy ránézel, és ahogy veszed mellette a levegőt.
   - Mert idegesít! - szálltam vitába.
   - Ha vele álmodsz, akkor maximum ez a gondolat idegesíthet, nem ő maga. - az volt a legnagyobb baj, hogy igaza volt..
   - Nem tudom, hogy mit csináljak..
   - Gyertek össze! - lelkesült fel - Olyan aranyosak lennétek!
   - Nem jöhetek össze vele. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Tudod...JaeKyung..
   - Igaz.. - gondolkozott el - Ne gyere össze vele! Kerüld el!
   - Azon vagyok..de egyszerűen lehetetlen. Olyan, mint egy rágó, amibe bele léptem.
   - De tuti, hogy örülsz, hogy bele léptél - sejtelmesen mosolygott rám.
   - Inkább megyek.. - ott hagytam a kocsiban. Ha maradtam volna, olyan beszélgetés vette volna kezdetét, amit nem akartam.
   Halkan léptem be a házba, tényleg nagyon halk voltam, de a kis pióca így is észre vett. Ahogy levettem a cipőm az ajtófélfának döntött, sikeresen beütöttem az élébe a homlokom.
   - De jó dolga van egyeseknek, hogy van idejük feltartani másokat.. - ordított rám - Jó lenne, ha végre észre venned magad! - felment a lépcsőn. A szobámba botorkáltam, és megnéztem a homlokom. Azt hiszem JaeKyung segített kinöveszteni az ikertestvérem. A frufrummal takargattam be.
   Kezembe vettem a kémiát, hogy azért a holnapi dolgozatra még se üres fejjel állítsak oda.
   Másfél óráig bírtam, aztán elgyengültem, és feladtam a küzdelmet. Fáradtan terültem ki az ágyon az ikertestvéremmel. Csak azok körül forogtak a gondoltaim, amiket a barátnőm mondott. Bántott. De csak mert igaza volt. Mindenben..
   Furcsa érzés motoszkál a szívemben, akárhányszor erre a kis ragacsra gondolok. Hiába vagyok egy rideg helyen, melegséggel önt el a tudat, hogy van egy kis rágó a talpamon. Azt hiszem...talán..én..szere... Nem! Biztos, hogy nem! Csak EunJi ültettt bogarat a fejembe ezekkel a hülyeségekkel.

   Megint azt álmodom. De már nem olyan szörnyű, hiszen hamar megjelenik mellettem. Igaz, hogy a sötét miatt nem látom, de megnyugtat a tudat, hogy itt van velem. Nem kell félnem, hiszen itt van. Hosszú évek óta először érzem ezt a nyugottságot, ezt a biztonság érzetet. A léptei távolabb viszik tőlem, de csak épp annyira, hogy meglássam kirajzolódni látszó alakját. Ez határozottan ő..
   - Nyugodj meg, NaEun..itt vagyok - suttogja a fülembe. Újra hallom az elakadó lélegzetét, ahogy fülemhez hajol. Belélegzem, és letüdőzöm illatát.

   Azt hiszem kezdetét vette a szív és az agy párbaja. Vajon melyik adja föl hamarabb, és melyik fog győzni? Előre félek, ennek a kimenetelétől..

4.

"Kérlek, érj hozzám. Tudnom kell, hogy itt vagy velem. Nem hallok mást..csak az elakadó lélegzeted."

   Már jó pár napja ugyan azt álmodom. Sötét van, hideg van, és azt érzem, hogy egyedül vagyok, magamra vagyok hagyva, de közben ez nem így van. Ott van velem valaki, de túl sötét van, és nem látom. Segíteni szeretne, és én is azt akarom, hogy ott legyen velem. De elnyeli a sötétség és nem látom.
  
   Hétfőn megint nyúzottan mentem iskolába. Mint mindig. A hétvégék általában annyira szörnyűek, hogy a következő hét elejére nem marad erőm. A suliba menet EunJi folyamatosan próbált ébren tartani a csacsogásával, ami sikerült neki.
   - Sürgősen venned kell egy kávét a büfében, különben azt fogják hinni, hogy te is ilyen járkáló halott vagy abból a sorozatból.
   - Szóval akkor ma is ragyogok - ha EunJi őszintén ilyeneket mondott nekem, akkor tuti, hogy a borzalmasabbnál is borzalmasabb a lényem kinézete.
   Az első óra előtt kaptam egy igen erős kávét, ami annyiban segített, hogy nem ejtettem bele  a fejemet a felboncolt béka bensőségeibe. Óra végén kidőltem a padra. Egy kezet éreztem meg a hátamon. Nem volt erőm felemelni a vasgolyó nehézségű fejem, szóval megvártam amíg megszólal.
   - Szia, NaEun - egyetlen fiú van akinek emnyire határozott, mégis kellemes hangja van. Lassan felemeltem a kezem, és integetés szerűen megráztam - Meghívhatlak egy kávéra?
   - Hát..ha tudna segíteni akkor igen - nagy nehezen összekapartam magam. Elindultunk a büféhez. Megittunk egy dupla erős kávét, de még mindig pocsékul voltam.
   Angol óra után EunJivel ebédelni indultunk. De nem csak mi ketten. JungKook is velünk tartott. Meglepődtem, de ne szóltam semmit.
   - Remélem nem zavarom a hölgyeket - egy aranyos mosollyal megmutatta tökéletesen csillógó fogait.
   - Ülj csak le - utasította barátnőm. Leült velem szembe. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, és azt hittem lángra kap a asztal. Tisztára olyan volt, mint a filmekben: láttam, ahogy egy szikra pattant meg. De nem...biztos nem láthattam. Nem szabad ilyeneket látnom. Gyorsan ki is vertem a gondolatot a fejemből.
   Szokás szerint megint EunJivel mentem haza. Leállította a motort, de olyan volt, mintha várt még volna valamire, vagy mondani akar valamit. Teljes csönd ült közénk. A kilincshez nyúltam, amikor vett egy nagy levegőt.
   - Össze kell jönnöd vele! - értetlenül néztem rá - Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád, hogy kiről van szó!! - nem értően megráztam a fejem - A nyugtalanságod okáról beszélek... - eddig is tudtam, hogy kiről beszél, de nem akartam elhinni.
   - De hát én nem érzek iránta semmit!
   - Vagy inkább nem akarsz, de az érzéseidet nem te irányítod. - szállt velem vitába.
   - De igenis én irányítom, és nem érzek semmit! - kiszálltam a kocsiból, és betrappooltam a házba. JaeKyung még nem volt itthon, szóval nyugodtan sétáltam a szobámba. Elkezdtem volna tanulni, de nem hagyott nyugodni az ami ma történt, és amit EunJi mondott. Nem érzek, és nem is érezhetek iránta semmit. Amíg itt lakok addig nem lehetek együtt senkivel. Az nem lehet..nem szerethetem.

   Már megint sötét van, és hideg. Egy pillanatra megint egyedül érzem magam, de aztán jön ő, és már nem fázok. Megint nem látom őt, csak hallom, ahogy magához hív és szólítgat. Odaakarok menni hozzá, hogy végre lássam, de valami az utamba áll. Nem bírok odamenni hozzá....nem érezhtem. Hallom, ahogy lélegzik. Tényleg itt van..velem.
  
   Másnap nem mentem le reggelizni. Megpróbaltam észrevétlenül elhagyni a házat. Természetesen nem sikerült. JaeKyung bagoly fülekkel rendelkezett. Karomnál fogva visszarántott, majd a falnak lökött. A fejem hatalmasat koppant. Tarkómhoz nyúltam.
   - Késésben vagy. Nem gondolod, hogy sietned kéne? Nagyon hálásnak kéne lenned EunJinek, hogy minden áldott nap hurcingálja a nagy valagadat! - még egy szigorú pillantást kaptam tőle, aztán elengedett. Kisiettem a házból. EunJi megint várt már rám. Szótlanul ültem be a gépjárműbe. Nem szólt hozzám, tudta, hogy történt valami, amiről úgy se fogok beszélni.
   Az egésznap egy szenvedés volt. Ma egy olyan órám se volt amit szeretek, és a fejem is fájt. JungKookkal ma nem nagyon találkoztam az edzésünkig. Nem volt kedvem az edzéshez. Gyorsan átöltöztem és lekocogtam a pályára bemelegíteni. JungKookot pillantottam meg a lelátón. Intett nekem, én pedig vissza intettem. Ma a bajnokság első meccsére gyakoroltunk. Kemény edzés volt, megizzasztott rendesen.
   Gyorsan lezuhanyoztam, és kiléptem az öltözőből. JungKook az ajtóban állt.
   - Szia - szívdöglesztő mosolyát rám villantotta - Ügyesen játszottál!
   - Köszi, bár ma nem igazán voltam formában - nevettem kínosan.
   - Ammm, nem láttam EunJit, szóval arra gondoltam, hogy felajánlom neked a haza fuvart. - vigyorgott.
   - Szerintem n...
   - Jajj már, könyörgöm - nevetett fel - Csak egy fuvar. Legalább jobban megismerem a várost - szerintem ez nem jó ötlet.
   - Na jó - adtam meg magam - legyen. - elégedetten mosolygott. A kocsijához siettünk.
   - Imádom ezt az autót - nyitotta ki nekem az ajtot.
   - Életed nagy szerelme, mi? - viccelődtem.
   - Nem egészen. Életem nagy szerelme az lesz aki majd a nevemet viseli - becsukta az ajtómat. Ilyet se hallottam még egy sráctól se.
   Egész úton egy szót se szóltunk. Elnavigáltam hazáig.
   - Kösz a fuvart, meg minden.. - hajtottam le a fejem.
   - Semmiség - mosolygott rám.
   - Hát akkor...szia - kiszálltam a kocsiból. Nem akartam bemenni, de hiszen muszáj. JaeKyung egyből nekem ugrott.
   - Hihetetlen, hogy van bőr a pofádon ahhoz, hogy EunJi helyett még mást is ugráltass! - erősen szorította meg a kezem - Nem szegyenled magad? - az erek megjelentek kezemen.
   - Ő ajánlotta fel - suttogtam.
   - Biztos látta mennyire nyomorult vagy! - ordította az arcomba - Most pedig takarodj a szobádba! - sietve hagytam ott az előtérben. Becsuktam a szoba ajtómat, és az ágyra rogytam. Hogy lehet valaki ennyire....? Szavakat se találok. Nem értem, hogy hogy tud ennyire szívtelenül viselkedni.
   Térdeimet a melleimhez húztam, úgy feküdtem óra hosszákon át. Egyedül érzem magam...olyan..üresnek. Megállás nélkül itatom az egereket. De nem hallja senki, és nem látja senki. És miért? Mert egyedül vagyok. Senki nem figyel rám. Ezért vagyok üres. Talán....depressziós lennék? Nem. Az biztos nem. Ez most csak egy nagyon rossz nap, és ez csak egy kis szomorúság. Legalábbis..azt hittem.
  
   Érezted már valaha azt, hogy nem figyel rád senki? Hogy akár mennyire is próbálod felhívni magadra a figyelmet nem megy? És jelentéktelennek érzed magad. Tépdes belül az űr. Az üresség. Állandóan fáradt vagy, nem tudod kipihenni magad. Kedvtelen vagy, nem érdekel semmi. Sötétnek látsz mindent, és nem találod a kiutat. Azt gondolod, hogy innen sehogy se tudsz kikecmeregni. Hogy nem leszel képes újra őszintén kacagni, vagy csak mosolyogni. Igen... Ezeket érzem most. Álmomban megjelenik a sötét, a bizonytalanság, a félelem. A valóságban pedig az összes többi szörnyűség.
   Most se volt könnyű elaludnom.

   Megint sötét van. Először a hideg cirógatja a bőröm, aztán jön egy langyos fuvallat, és tudom, hogy itt van. Nem hagy magamra. Vagyis nem akar. Megint hallom, ahogy a nevemen szólít. Kérlek, had lássam az arcod, had halljam rendesen a hangod. Messziről szólítgat. Gyors léptek hangját hallom. Közeledik felém.  Talán most láthatom az arcát. De csak a fülembe suttog.
   - NaEun...
   Felismerem a hangot! Tudom, hogy ki az.

   A takarót mellkasom elé szorítva, zihálva ültem fel az ágyba.
   - JungKook...

3.

"Teljesen mindegy. A lényeg így is, úgy is az, hogy végre eltűnjek az életükből."

   Másnap reggel ismét JaeKyung keltet. Szörnyű érzés a hangjára kelni. Főleg amikor meghallom az egyik végzetes szót: hajmosás. Mivel ebben a házban nekem még ezt se engedték, ezért képtelen voltam hagyni, hogy JaeKyung "mossa", azaz szagassa a hajam. Olyan erősen dörzsölte körmeivel a fejbőröm, hogy sokszor összefutott a könny a szemembe. Borzalmas. Egy ilyen hajmosás után napokig fájt a fejbőröm.
   Egész délelőtt EunJi hétvégi terveit hallgattam, és, hogy mennyire elszeretne vinni magával a pénteki bulira. Még sose voltam házi buliba, hiszen nem mehetek.
   - Szerinted Jason jön majd?
   - Nem tudom - pakoltam a könyveimet - De hát miért nem hívod el? - még sose láttam ennyie kikerekedni szemeit.
   - Megőrültél??? - kérdőn néztem rá. Nem értem EunJit. Neki bárki igent mondana,és nem csak egy buli meghívásra - Tényleg hívjam el? - kezdett el gondolkodni. Hevesen bólogattam. A nap további részében nem beszéltünk erről.
   A mai rajzóra feladata könnyebbnek ígerkezett, mint tegnap. Ma egy tájképet kellett festenünk, de ecset nélkül.
   - Igazán szépen dolgozol - a megzavart hang irányába néztem. JungKook állt mögöttem.
   - Köszi. Mit csinálsz azzal a nagy fenevaddal? - utaltam a kezében tartott nagy fényképezőre.
   - Fótokat készítek.
   - Hát azt gondoltam, hogy nem felmosni akarsz vele - szórakozottan nevetett.
   - Mindenképp felakartam venni ezt az órát, de én nem igazán értek ehhez - kezével a vásznam felé hadonászott - Viszont fényképezni szeretek. Úgyhogy Mrs Mier megbízott azzal, hogy örökítsem meg, hogy hogyan is telnek a hűn szeretett rajzórái. - egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam, majd visszafordultam az elkezdett képem felé. JungKook tovább állt, szóval nyugodtan folytathattam a munkát.
   Egy tengerbe süllyedő Napot szerettem volna a vászonra megörökíteni. Megint csak sötét színeket szerettem volna használni, és a világos Nap lett volna az áttörés. A kezemmel igen csak nehéz volt szép, egyenletes vonalakat használni, viszont a színkeverést megkönnyítette.
   Óra után egyedül ballagtam a szekrényeinkhez, ugyanis sikerült rávennem EunJit, hogy hívja el Jasont. Amikor befordultam a folyosóra JungKookot pillantottam meg a szekrényeinknél. Egy pillanatra megálltam, majd tobább sétáltam.
   - Mi szél hozott? - elkezdtem átpakolni a következő órára, és az edzős cuccomat is magamhoz vettem.
   - Arra gondoltam, hogy ebédelhetnénk együtt - szórakozottan vigyorgott. Már megint. Egy kicsit hezitáltam, de hát végülis miért ne.
   - Hmm....EunJinek úgyis dolga van..akkor jó - bezártam a szekrényemet.
   A Nap már nem sütött olyan melegen, mint reggel. Kicsit beborult az ég, és a hangulatom is.
   - Mi a baj? - JungKook észrevette, hogy csak bámulom a semmit.
   - Ja - kaptam észbe - Semmi semmi, csak gondolkoztam - néztem rá kicsit unottan.
   - Hát..jó - ivott bele az üdítőjébe. Tekintetem megakadt nyelésével egy ritmusban mozgó ádámcsutkáján.
  
   A füvespályára tartottam, amikor az egyik teremből zenét hallottam. Gitár alap szólt, közben a zongora billentyűivel játszottak. Beakartam kukucskálni, de hirtelen éneklés is társult a gyönyörű dallamok mellé. Még pár percig hallgattam a kellemes zajt, mikor valaki megjelent mögöttem.
   - Khhmm... - a dal abba maradt - ..beengednél? - egy szőke, nagy mellű, csillogó ajkú...ööö...valamivel találtam magam szembe. A tipikus picsa figura.
   - Nem férsz be az egódtól? - erősen megfestett szemöldöke megemelkedett a meglepettségtől. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok vele tovább, és inkább sietek az edzésre.
   Ahogy megéreztem a frissen vágott fű illatát, egyből megjött a kedvem a játékhoz.
   - Hol voltál? - EunJi a mezét igazgatta, miközben letámadt.
   - Ööhmm..nem találtam a mezemet, és vissza kellett mennem a szekrényemhez. - a végét egy mosollyal zártam, szóval elhitte. Ha elmondtam volna, hogy mi történt valójában valószínű, hogy nem hitt volna nekem, hiszen nekem nincs nagy szám. Idáig nem is volt..
   - Jól van. Inkább siess átöltözni, hogy kezdhessünk.

   Ahogy EunJi beállt a felhajtóra vettem egy mély lélegzetet, és a kilincshez nyúltam. Csak néztem a házat. Házat, pffhhh...hagyjuk már.
   Szemem sarkából megpillantottam EunJi aggódó tekintetét. Kiszálltam a kocsiból, és megvártam amíg elhajt. Az öreg falépcső minden egyes foka megreccsent, ahogy ráhelyeztem súlyomat. A recsegésre JaeKyung nézett ki az ablakon. Ijesztő volt, ahogy rám nézett.
   Csöndben megvacsoráztunk, majd leszedtem az asztalt. JaeKyung folyamatosan ott állt fölöttem a mosogatásnál. Úgy éreztem magam, mint aki egy lábon egyensúlyozik egy cérna vékony kötélen, és attól féltem, hogy vagy elszakad a cérna, vagy pedig egy kicsit is megbillenek, és leesek.
   Egy idő után megunta a nézésemet. Gondolom elkapta az undor.. Ahogy elhaladt mögöttem, nekem ütközött. Az éles vágó eszköz könnyedén siklott végig ujjamon. Felszisszentem a hirtelen fájdalomra. A szobámba érve kerestem egy ragtapaszt, majd óvatosan a seb köré tekertem.

   Sötét van. És olyan hideg. Minden olyan hideg. Csönd van. Nem látok semmit, és senkit. Senki nem szól hozzám. Senki nem ér hozzám. Egyedül csak te. Csak te tudsz megközelíteni engem. Csakis kizárólag te. És én nem merem..ne merem megtenni azt a végzetes lépést, hogy közel engedjelek magamhoz. Ha ez megtörténne..azt hiszem örökre magamhoz láncolnálak. De nem akarom, hogy megsérülj, mert féltelek... Féltelek, mert... Szeretlek....
  Levegőért kapkodva, és leizzadva ültem fel az ágyamban. Nem tudom, hogy mi volt ez. Rossz álom, de valami mégis segített kilépni a sötétségből.

   EunJivel ma is kiültünk ebédelni. Oldalra fordítottam a fejem és megláttam JungKookot. Egyből észrevette, hogy őt figyelem. Halványan mosolygott rám. Megfogta a tálcáját, és a mi asztalunkhoz vonszolta magát.
   - Mi a helyzet, hölgyek? - ma is szórakozott volt, mint mindig.
   - Éppen próbálom rávenni NaEunt, hogy jöjjön el velem pénteken az egyik csapattársunk bulijára.
   - De hát tudod, hogy úgy sem mehetek.. - mondogattam folyton magam elé.
   - Pedig szerintem jó buli lesz - egymásra néztünk Kookkal - Én is megyek. - arcomat elöntötte kicsit a pír, gyorsan barátnőmre néztem.
   - Akkor még inkább nem megyek! - kerestem egy újabb kifogást.
   - Nézd, NaEun - egész testével felém fordult - Tudom, hogy egy beképzelt seggfejnek tartasz, de nem vagyok olyan rossz társaság..csak kérlek, engedd, hogy megmutathassam - könyörgő tekintetével egyfolytában az én ellentmondó pillantásaimat kereste. Ellágyult a szívem, amint megtalálta.
   - Ki tudsz találni valamit, amivel lekenyerezhetnéd a nagynénimet? - EunJi szeme felcsillant, miután megkérdezzem tőle.
   - Én ne tudnék?

   JaeKyungot sikeresen félre tudtuk vezetni, így ott tudtam aludni EunJiéknél, ami azt jelentette, hogy megyek a bulira. Mielőtt mehettünk volna, még le kellett húznunk egy edzést. Az edzés végén igyekeztünk letusolni, és átöltözni. Mikor kiléptünk az öltözőből Jason állt az ajtóban. EunJi odasietett hozzá, én pedig a lelátó legalsó sorába ültem. Mindketten elindultk kifele, de EunJi megállt mellettem.
   - Figyu..Jason megkért, hogy vigyem el, szóval..el tudnál menni valakivel? - kezeit tördelte, miközben hozzám beszélt.
   - Én el tudom vinni - JungKook sétált le mellettünk.
   - Remek! Akkor ott találkozunk - ugrálva ment Jason után. Kookra néztem, lassan felálltam. Szónélkül sétáltunk egymás mellett a kocsiig.
   - Tudod a címet? - szállt be mellém.
   - Te nem tudod?
   - Most költöztem ide, szóval nem - nevetett fel.
   - Szuper - dőltem hátra az ülésben. Bűntudat jelent meg szemeiben, sajnálkozva hajtotta le a fejét - Lenne kedved valami mást csinálni? - rossz volt így látnom, hiszen nem tehet semmiről, mégis bűntudatot keltettem benne.
   - Nem nagyon ismerek helyeket a városban - még mindig szomorú volt.
   - De én igen. Innen nem messze van egy szép park. Ha gondolod, sétálhatnánk egyet - oldalba böktem és rámosolyogtam. Rögtön gyújtást adott az autóra. Vissza dőltem az ülésbe, és a lámpák általi fény árban úszó utcákat fürkésztem. Szép a város este. Minden nyugodt, és csendes.
   A parkban nem volt senki rajtunk kívül. Kellemes szellő simogatott mindent.
   - Csendes vagy - jött közelebb.
   - Sose voltam az a traccsolós típus - nézek rá.
   - Előttem nem kell szégyenlősnek lenned - kedvesen mosolygott. Bárcsak olyan könnyű lenne..legszívesebben elmondanék mindent, de nincs szükségem mások aggódására, és sajnálkozására - Nem értem, hogy mi az oka a zárkózottságodnak. - hát ha tudnád...
   - Nem szeretem megosztani másokkal a személyes dolgaimat - válaszoltam egyszerűen.
   - Megpróbalhatnád, nem?
   - Tudatosan nem akarom, szóval nem. - látta, hogy erre most semmi esély, szóval hanyagoltuk a témát.

   2 óra múlva visszamentünk a kocsihoz, és JungKook elvitt EunJiekhez. Ahogy Kook beállt a felhajtóra barátnőm egyből a kocsihoz szaladt.
   - Úristeen!!! Normális vagy? Hol a fenébe voltál?
   - Csak elmentünk sétálni, és a kocsiba hagytam a telefonomat. Bocsi..
   - Nem baj - fújta ki megnyugodva a levegőt - Legalább JungKook vigyázott rád. Na menjünk - indult el.
   - Ööhhmmmm... - fordultam oda Kookhoz - Köszi..mindent.
   - Én köszönöm - mosolygott angyali mosolyával.
   - Hát akkor..izé..szia - bementem EunJi után a házba. Felmentem a szobájába, fáradtan ültem le az egyik ágyra.
   EunJi szobája maga volt a tökély. Egészen biztos vagyok, hogy a hozzá hasonló lányok csakis ilyen szobáról álmodnak: tetőteres szoba, két végtelenül kényelmes ágy, csinosan felszerelt hatalmas gardrób, és egy hálóból nyíló fürdő.

   Megint csönd van. És hideg. Nem hallok semmit. Nem hallok senkit. Nem érzek semmit. Nem érzek senkit. Téged se. Nem érezlek. Miért nem érsz hozzám? Miért nem vagy itt velem? Hol vagy? Szükségem van rád... Segíts, kérlek! Nélküled nem megy..nem tudok kilépni a sötétből. Kérlek, érj hozzám. Tudnom kell, hogy itt vagy velem. Nem hallok mást..csak az elakadó lélegzeted.

2.

" Nem akartam, hogy bárki - és én is - viszont lássa azt ami belül zajlik. Hiszen akkor rájöttek volna mindenre. Semmi sem maradt volna titokban, és pont ez volt az amit nem akartam.. "

   Szerettem volna kibújni a feladatat alól, de nem láttam sok esélyt rá. Kezembe vettem azt az ecsetet, amivel úgy gondoltam, hogy hozzá kezdhetnék. Eltelt körülbelül tíz perc, és még mindig ugyanúgy tartottam a segédeszköszt. Néztem a fehér vászont, és azon gondolkoztam, hogy vajon, hogy tudnám megoldani úgy ezt a feladatot, hogy egy igazán szép, elgondolkodtató, mély érzelmekkel teli képet alkossak, de mindeközben ne áruljak el vele semmi olyasmit, amiről nem szeretném, hogy kitudodjon.
   Belemártottam a fekete festékbe az ecsetet, de még mindig nem sikerült hozzá látnom.
   - Talán valami baj van, NaEun? - kedves hangon kérdezte a tanárnő, miután végig nézett a választott színeimen. Ő is nagyon jól tudta, hogy erre a kérdésre nemmel válaszolnék. Mégis feltette.
   Nagy levegőt vettem, amint elhagytam a termet. Nem sikerült hozzá nyúlnom a vászonhoz, ami szerintem nem is baj. Ugyan nem tudtam teljesíteni a feladatot, mégis örültem neki, mert valamit megmozgatott bennem.
   A következő óra volt ami másik nagy kedvencem a rajz mellett: az újságíras. A rajz mellett ez volt a másik olyan dolog amiben kifejezhettem magam.
   - Szóval.. - kezdett hozzá az újság főszerkesztője, egy végzős diák személyében - ..a múlt héten azt kértem tőletek, hogy találjatok ki egy vezető cikket a jövő hónapban megjelenő újsághoz. Nos - csapta össze a tenyereit - NaEun? Valami ötlet?
   - Én a számomra kiosztott feladattal próbálok megbírkózni - emlékeztettem, hogy nekem adott kidolgozi való feladatot. A gépem felé fordultam, és hozzá láttam.
   - Késő van már ahhoz, hogy betegyünk még egy cikket? - zökkentett ki egy hang az elkezdett munkámból. Ezt a hangot nem ismertem. Határozott volt, így folytatta - Akarok egy cikket írni a tizenévesek önképéről, és arról, hogy képesek e elfogadni a hiányosságaikat. Szeretnék meginterjúvolni hallgatókat, és felmérést végezni, hogy melyik az a külső tulajdonságuk, ami a legjobban zavarja őket. - megfordultam a székemben, mert érdekelt, hogy kinek jut eszébe egy ennyire vitatott téma - A cikk megmutatná, hogy a kifelé mutatott dolgok ellenére mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit nem szeret. - rám nézett magyarázás közben mert látta, hogy figyelek. Mások is engem fürkésztek, mert észre vették, hogy nem dolgozom. Engem néztek, és próbálták megfejteji töprengő arckifejezésem.
   A hang egy olyan sráchoz tartozott aki még soha nem láttam.
   Mikor befejezte fel voltam háborodva. Hogy képzelheti valaki, akinek láthatólag nincsenek hiányosságai, hogy akár melyik érzelmileg sebezhető diák őszintén beszél majd a hianyosságairól? Biztos vagyok benne, hogy senki se beszél szívesen a pattanásairól, vagy arról, hogy övé a legkisebb melltartó méret az évfolyamon, vagy, hogy az izomzata olyan, akár egy 10 évesé. Kegyetlenségnek hangzott. Minél többet töprengtem rajta, annál ingerültebb lettem.
   A srác a terem hátuljában ült. Egy egyszerű, letisztult fehér pólót viselt, piros kockás inggel. Mély barna, szinte feketén ragyogó szeme megkövetelte, hogy bele nézz, majd elvessz bennük.
   - Érdekes elképzelés... - szólalt meg a főszerkesztő.
   - Komolyan? - vágtam közbe, mielőtt visszafoghattam volna magam. Érzékeltem, hogy mindenkinek aki a teremben tartózkodott háromszorosára kerekedett a szeme, és néhányuknak leesett az álla - Tisztázzunk valamit. Te ki akarod használni egy csomó tizenéves kételyeit, annak érdekében, hogy írhass egy cikket, amiben közzé teheted a hiányosságaikat? Azt gondolom ez kicsit ártalmas. Mellesleg mi híreket próbalunk közölni. Lehet szórakoztató vagy szellemes, de hírnek kell maradnia, és nem pletykának. - mondandóm végére felvonta a szemöldökét, mintha meghökkent volna.
   - Nem egészen... - kezdte.
   - Vagy talán arról akarsz ismertetést írni, hogy lány szeretne nagyobb mell méretet, minusz két kilót, vagy, hogy hány fiú szeretné, ha nagyobb lenne a... - hirtelen elhallgattam, hallottam, ahogy páran levegőért kapnak - Hmm, az izomzatuk.
   - Én komolyan veszem a munkámat. Nem azt akarom megmutatni, hogy pontosan melyik diák milyen hiányoságokkal küszköd. Azt reméltem, hogy a kutatásaim megmutathatják, hogy mindannyiunknak vannak hiányosságai, fügettlen a népszerűségünktől vagy a vonzerőnktől. Nem hiszem, hogy a cikk bárkit felzaklatna, inkább megnyugtatna, hogy még a tökéletesnek tartott személyeknek is lehet olyan problémajuk, mint akárkinek. Mind ezek mellettem tiszteletben tartom a forrásaim bizalmát. - nyugodtan magyarázott meg mindent.
   - És azt gondolod, hogy őszinte válaszokat tudsz kicsikarni a diákokból, és fenntartások nélkül fognak beszélni neked ? - egy kis él hallatszódott ki a hangomból.
   - Rá tudom venni az embereket, hogy megnyíljanak, és bízzanak bennem - nem kevés önimádat csengett hangjában.
   - Köszönjük, JungKook - szakította meg a viaskodást ezúttal a tanár - NaEun, mivel neked nem tetszik Mr Jeon ötlete, megegyezhetnénk abban, hogy JungKook elkészíti ezt a cikket, és te, mint az újság egyik legmegbízhatóbb szerkesztője eldöntenéd, hogy megüti e a mércét?
   - Igen, azt hiszem ebben megegyezhetünk - bólintottam rá.
   - Magának is megfelel? - nézett a hátul ülő fiúra.
   - Nekem megfelel. Ő a szerkesztő. - egyezett bele ő is. Vissza fordultam a gépemhez, és folytattam a munkát.
   - Mégis mi volt ez az egész? - kérdezte tőlem döbbenten EunJi.
   - Csak kifejtettem a véleményemet, hogy miért nem tetszik ez az ötlet - puffogtam.
   Az óra után elhagytuk a termet, és a szekrényinkhez siettünk.
   - Kinek képzeli ez magát? Hogy lehet valaki ilyen fennhéjázó valaki? - nem bírtam magamban tartani a gondolataimat - Ki ez egyáltalán? - EunJi úgy nézett rám, mintha nem ismerne.
   - Jeon Jeong Guk - szólt mögöttem a hang. Egész testem megverevedett. Vajon mennyit hallhatott? - Remélem nem borítottalak ki túlságosan azzal, hogy javasoltam a cikket. Nem állt szándékomban, hogy megsértselek.
   Egy percbe telt mire összeszedtem magama.
   - Nem sértődtem meg, csak arra törekszem, hogy tisztességes legyen az újság.
   - Megértem, hisz ez a munkád - mosolygott rám.
   - Ma jöttél először? - érdeklődtem.
   - Nem. Igazából egész héten bent voltam. Van pár közös óránk, de nem csodálom, hogy nem vettél észre. Tényleg odafigyelsz órákon, látszik, hogy fontos neked a tanulás. - kis fiús mosolyát újra rám villantotta.
   - Muszáj, hiszen a fősuli segíthet elszabadulni innen, már pedig elakarok menni innen. - mondtam őszintén, remélve, hogy ezzel nem mondtam el túl sok mindent, és nem keltem fel a kíváncsiágát.
   - Ennyire rossz lenne itt neked? Hogy ennyire menekülnöd kell?
   Nem tudtam, hogy erre mit kellett volna mondanom. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon, de hazudni meg nem szeretek. Próbáltam keresi egy kis kaput.
   - Ez számomra kényes téma, és...bolonyult. - reméltem ennyivel megelégszik.
   - Szerintem képes vagyok felfogni - vigyorgott rám - Ám amennyiben ez kényes téma neked nem faggatlak. Viszont a kíváncsiságom nem fog alább hagyni. - kezeit farmer nadrágja zsebeibe dugta, úgy vigyorgott még mindig rám.
   - Eun, lassan mennünk kéne. Az osztályfőnök nem fog örülni, ha késünk az órájáról. - EunJire néztem.
   - Hát..akkor később találkozunk - azzal JungKook fogta magát, és elment. EunJi a karomnál fogva húzott maga után az ellenkező irányba.

   A gyerekek JaeHyoval játszottak az udvaron amikor haza értem. Az, hogy láthattam a mosolyukat, megkönnyítette az itt létemet.
   Láttam, hogy boldogok, mert törődnek velük, és szeretve vannak. Akárhányszor kacagásuk hangja ütötte meg a fülemet, melegség járta át a szívem. Arra gondoltam, hogyha ők boldogok, akkor én is. Bár ez nem így volt. Az ő életükbe JaeKyung nem úgy jelent meg, ahogy az enyémbe. És nem is kellett, hogy úgy legyen. Ez így volt jó. Nekik...
   Amint beléptem a házba, JaeKyung utálatos tekintetét éreztem magamon. Nem értem, hogy hogy tud valaki ennyire úgy nézni az emberre, mint egy szakadt rongyra. Mert rám úgy nézett. Sokszor úgyis beszélt velem. Azaz mindig.
   A szürke falaim közé betérve, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Meglepődtem, hogy nem bántott, és, hogy csak egy újabb utálkozó tekintetet tudhattam a magaménak. Mondjuk ennyi pont elég volt ahhoz, hogy eszembe jutassa azt, hogy mennyire nem tetszik neki az itt létem. Valójában ehhez nem kellett még egy utálkozó tekintete se..elég volt végig néznem magamon és sebeimen. Elég volt ennyi emlékeztető arra, hogy éreztesse velem mennyire felesleges vagyok, és, hogy mennyire nem illek ide. És sikerült is elhitetnie..
   Akárhogy is próbáltam megfelelni neki, vagy a kedvére tenni, sose jött össze. És nem is fog. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy az ő szemében mindig egy szálka maradok, amit nem tud kiszedni a tenyeréből. Addig fog harcolni amíg ki nem szedi ezt a szálkát a kezéből, vagy addig amíg a bőr be nem forr felette. Teljesen mindegy. A lényeg így is, úgy is az, hogy végre eltűnjek az életükből.

Szereplők

NaEun:
🔹17 éves
🔹focizik
🔹imádja a művészeteket
🔹legjobb és egyetlen barátnője EunJi

EunJi:
🔸17 éves
🔸focizik, és kosarazik
🔸minden fiú oda van érte
🔸legjobb barátnője NaEun

JungKook:
🔹17 éves
🔹zongorázik
🔹szeret fotózni
🔹nem rég költözött a városba

JaeKyung:
🔸NaEun nagynénje
🔸nem jönnek ki NaEunnel

JaeHyo:
🔹NaEun nagybátyja
🔹ő vette magukhoz NaEunt

MinYung:
🔸NaEun unokahúga
🔸szeret rajzolni

MinHo:
🔹NaEun unokaöccse
🔹szeret az udvaron játszani